Árnyékból a fényre 2. (Befejezett)

TIZENHETEDIK

Thomas az orrát lógatta, mikor leültem vele szemben az ebédlőben.

− Mi a baj, kölyök?

Villájával turkálta a tésztát maga előtt, felnézett, de aztán ismét lesütötte a szemét. Vártam pár percet, de nem érkezett válasz a kérdésemre.

− Hát jó... - dünnyögtem.

Beleszúrtam a villámat a tányéromon lévő húsba és komótosan enni kezdtem. Láttam, hogy Moon lép be a helyiségbe, felpakolta a tálcáját mindenfélével, aztán mikor meglátott minket, széles mosollyal az arcán integetett, majd leült Thomas mellé.

− Sziasztok, fiúk! Remélem, nem gond, ha csatlakozok.

Thomasra sandított, de a kölyök róla se akart tudomást venni.

− Nem, persze - vettem át a szót. - Hogy megy az edzés, Moon?

− Egyre jobban – lelkesült fel, miközben a válla mögé dobta szőke haját. – Szeretnék úgy megtanulni harcolni a bárddal, ahogy Samantha. Elképesztő volt!

Próbáltam ignorálni a Samantha-témát, úgyhogy tovább falatoztam. Azt azonban nem tudtam nem észrevenni, ahogy Thomas rám emelte a tekintetét. Mintha ez a téma felkeltette volna az érdeklődését.

− Thomas rengeteget segít nekem – csacsogta Moon vékony hangján. – Nélküle sehol sem tartanék.

– Ne túlozz, kérlek – szólalt meg végre a kölyök, és ő is leerőltetett egy falatot a torkán.

– De ha ez az igazság. Alig várom, hogy én is bevetésre mehessek.

– Nem olyan jó az – kontrázott Thomas. – Különben sem lesz több rajtaütés.

– Hogyhogy? – kerekedett el Moon szeme.

– Túl veszélyes, már a szabadok is csapatokban járnak, nem egyszer majdnem csúnyán megütöttük a bokánkat. Ha túl sok harcost veszítünk, a nagy csatára biztos túlerőben lesznek. És akkor hiábavaló volt az egész.

Moon csalódottan biggyesztette le az ajkát. Alig csipegetett valamit, mikor bejelentette, hogy ő jóllakott, úgyhogy visszamegy a szobájába. Újra kettesben maradtam Thomasszal, aki még mindig nem nézett a szemembe. Felálltam, a tálcámért nyúltam, amikor megszólalt.

– Ő az, igaz?

Homlokráncolva álltam meg a mozdulatban.

– Tessék?

– Ő az a lány. Miss Devlin... illetve Samantha.

A vér egy pillanatra megfagyott az ereimben, szétnéztem az ebédlőben, de szerencsére már mindenki befejezte az evést és távozóban voltak. Visszaültem a helyemre és komor tekintettel meredtem Thomasra.

– Nem akarok erről beszélni.

– Barátok vagyunk, nem?

– De, de semmi jelentősége nincs ennek az egésznek.

– Ne áltasd magad. Kifordultál magadból, és ez azóta van, mióta ő megjelent. Ráadásul úgy beszéltek és harcoltok egymással, mintha ezer éve ismernétek egymást. Ő volt az a lány, aki felültetett, igaz? Miatta vagy ilyen.

Morgásszerű hang szakadt fel a torkomból, egyáltalán nem akartam erről beszélni.

– Nézd, én csak aggódom – hajolt hozzám közelebb. – A legutóbb...

– Nem kell a szentbeszéd, Thomas. Az a dolgunk, hogy végezzünk a szabadokkal, és megvédjük az embereket.

– Igen, de az nem tartozik a feladataink közé, hogy mi magunk is szörnyetegekké váljunk.

Szavai felkorbácsolták az indulataimat.

– Azt hiszed, én büszke vagyok erre? Arra hogy folyamatosan attól kell rettegnünk, kit veszítünk el legközelebb? Arra, hogy beosztják mellém a lányt, akit szerettem, és akiről egyébként fogalmam sem volt, hogy valójában védelmező? Mindezidáig azt hittem, biztonságban van, erre mellettem kell harcolnia, mellettem, aki a leglabilisabb harc közben, és akitől még a csapattársai is elborzadnak. De ezt pont neked magyarázzam? Nem akarok asszisztálni a vesztében. A pokolba az egésszel!

Azt asztalra csaptam és felálltam, de Thomas még halkan utánam szólt.

– Tehát Corteznek mégis igaza lett...

*

Egy szendviccsel a kezemben haladtam az alagsorban. Feldúlt voltam a Thomasszal folytatott beszélgetés miatt. Nem érthette, milyen érzések hadakoznak bennem egymással, és utáltam, hogy magyarázkodnom kellett emiatt.

Benyújtottam a szalvétába csomagolt szendvicset a rácsok között, és vártam.

– Kaptam ma már ételt...

– Kell vagy sem? – türelmetlenkedtem.

A fogoly csendben méregetett, aztán lassan felállt és felém sétált. Megállt kinyújtott kezem előtt és pár pillanatig csak bámulta azt. Végül kivette a kezemből az ételt és visszaült a helyére.

– Arra nem gondoltál, mi van, ha letépem a karod? – kérdezte rágás közben.

Leültem a szokott helyemre és elmosolyodtam a felvetésen.

– Nem igazán érdekel. Megérdemelném. Miattam vagy itt.

– Hm. Ez már igaz.

Néhány falattal eltüntette a szendvicset, aztán lesöpörte magáról a morzsákat, a szalvétát pedig a sarokba hajította.

– Scott.

– Tessék?

– Így hívnak.

– Á. Rendben, Scott. Mondd csak, miért nem árulsz el semmit a vallatóidnak? Úgy tudom, minden nap próbálkoznak. Talán ha együttműködnél, elengednének.

– Ezt te sem gondolhatod komolyan. Egy szabadot senki sem engedne vissza az emberek közé.

– Nem tudhatod. Alku, vagy ilyesmi...

Tekintete megkeményedett, az enyémet fürkészte.

– Attól függetlenül, hogy mit gondoltok a szabadokról, még nem fogom elárulni a bajtársaimat és a családom. Nem vagyok betrae*.

Nem tudtam mit mondhatnék, most először teljesen megértettem őt.

– Tudod, én azt hittem, ti mind eredendően gonoszak vagytok - szólaltam meg mégis.

– Így is van, legalábbis attól függ, mi számít gonoszságnak. Ha az a deprave**, hogy embereket ölünk az életben maradásért, akkor igen, gonoszak vagyunk. Viszont ugyanezzel a gonoszsággal ölnek állatokat az emberek. Ti pedig szabadokat öltök, azért, hogy a mi gonoszságunkat megállítsátok. Elég visszás ez a dolog. Viszont biztos vagyok benne, hogy van pár olyan mahinlo, aki nem olyan tiszta, mint ahogy azt a teremtő angyalotok szerette volna.

Egyből a Hjalte klán, és főleg Maximilian Cortez jutott eszembe. Sajnos volt igazság abban, amit Scott mondott.

– Tudod, a teremtés mindig elcsúszik valahol – folytatta. - A folyamatokat el lehet indítani, az könnyű. De utána ezeket a folyamatokat más tényezők is alakítják, amikbe már nem lehet beleszólása a teremtőnek. Ezek miatt a megállíthatatlan folyamatok miatt van az, hogy valakiben több a jóság, mint másban.

– Miért érzem azt, hogy te sem vagy pontosan olyan, mint a többi szabad? – kérdeztem, miközben próbáltam megemészteni a hallottakat.

Elnevette magát, aztán megrántotta a vállát.

– Ne gondold, hogy jó vagyok. Csupán érdekel a világ működése. Talán más szabadok nem gondolnak bele a létezés miértjeibe, én ezzel ütöm el az időmet. Főleg itt – mutatott körbe, aztán hanyatt feküdt a priccsén, ezzel befejezettnek tekintve a beszélgetést.

____________

*áruló

**gonoszság, romlottság