– Samantha –
Rémálmok. Tele voltam képekkel. Régebben pontosan ezeket a képeket láttam, pár hétig jelentek meg az álmaimban és kínoztak engem, hogy aztán izzadsággal a homlokomon, zihálva ébredjek, és keressem magamon a véraláfutásokat, amik oly sokáig színezték meg a bőrömet. Aztán kezdetét vették a kiképzés napjai, ami minden védelmezőnek kijárt, és én minden nap a fáradtságtól szinte ájultan estem az ágyamba, s a rémálmokat elmosták a kimerültség okozta mély alvások. Most viszont újra itt voltak. Ami igazán megijesztett, az az volt, hogy ezúttal valóban találtam magamon sérüléseket, és csak percek múlva ébredtem rá, hogy ezeket már nem a mostoháim okozták. Kitakaróztam, s a hideg padlóra léptem. Bőröm lúdbőrözött, megdörzsöltem a karom és a bejárati ajtóhoz sétáltam. A kilincs fölött játszott a kezem, és közben azon gondolkoztam, mi a helyes, és mi a helytelen. Végül hagytam, hogy most az egyszer ne gondoljam túl a dolgokat, visszaszaladtam a szobába, gyorsan rendes ruhába bújtam, a telefonomat zsebre dugtam, aztán lementem a gyülekezőhelyre. Remegő kézzel lapoztam a telefonomon a zenék között, végül találtam egyet, ami jónak tűnt, úgyhogy maximumra vettem a hangerőt. Bár ez alkalommal nem tudtam hangfalra kapcsolni a készüléket, de reméltem, hogy a démonom érzékeny füle így is meghallja majd. Aztán csak várnom kellett.
– Bradley –
Álmatlanság. Vannak olyan napok, amikor képtelen vagyok lehunyni a szememet. Ez a mai is egy ilyen alkalom volt. Kétórányi próbálkozás után úgy döntöttem, kár erőltetni az alvást, úgyhogy lementem az ebédlőbe. Nem voltam éhes, de egy pohár hideg víz azért jól esett. Unalmamban a fehér falakon lévő repedésekbe próbáltam különféle alakzatokat beleképzelni, amikor halk zenére lettem figyelmes. A pohár egy pillanatra megremegett a kezemben, annyira próbáltam koncentrálni a nem ideillő zajra. Nem tudtam volna megmondani, mikor hallgattam utoljára zenét, azt sem tudtam, hol láttam utoljára a telefonom. Valószínűleg valahol az ágyam alatt hevert, lemerülve. Letettem a poharam az egyik asztalra, aztán a folyosóra léptem és tovább füleltem. Egyértelműen a gyülekezőhelyről szólt a zene, ez pedig olyan emlékeket idézett fel bennem, amiknek a középpontjában Sam állt. Ráadásul a zenekar is ugyanaz volt: Ashes Remain.
„I don't wanna fall and throw it all away
I don't wanna burn through another day
I've been searching for a better way
And I'll keep fighting until it's over."*
Kisétáltam a gyülekezőhelyre, ahol Sam ült a falnak támaszkodva, pont mint akkor, amikor újra viszontláttuk egymást. Most azonban nem volt meglepett, halvány mosollyal az ajkán köszöntött, de a zenét még nem kapcsolta ki, úgyhogy leültem vele szembe és hagytam, hogy elvesszek különleges szemeiben, miközben az I won't run away-t hallgattuk.
„I'm not running away
when everything is falling down around me
Take me to the place I found You
I'm so lost without You
I'll be here as long as it takes
I won't run away
I don't wanna fade and drift away
I don't wanna drown underneath the weight
I can feel You
everytime I break
And I'm still fighting
cause it's not over
This world's so lonely
You're my only
hope to break away"**
– Ez most amolyan bocsánatkérésféle? – kérdeztem pimasz mosollyal, miközben eltette a telefonját.
Ő is elmosolyodott, de aztán komoly tekintettel nézett vissza rám.
– Nem vagyok jól – kerülte meg a kérdésem.
Aggódva fürkésztem az arcát.
– Hogy érted ezt?
ESTÁS LEYENDO
Árnyékból a fényre 2. (Befejezett)
Fantasía"Egy év. Egy éve érzem úgy, hogy nem vagyok teljes értékű démon. Az erőm szinte elhagyott, és a szüleim is úgy kezelnek, mint egy élőhalottat. Túlságosan is úgy tesznek, mintha nem látnák, ahogy szenvedek. Bár jobb is így, Samanthát úgyse tudnák pót...
