[ menjünk haza, hide... ] ✔

Bágyadtan nézek magam elé.
A földön térdelek, egyes-egyedül, messze a normális élettől és a régi énemtől, egy romos házban amit félig építettek csak fel. Arra sem emlékszem milyen volt embernek lenni.
De...valamennyire emlékszem rá. Valaki mindig emlékeztet rá, emlékeztetett rá és emlékeztetni is fog.
De ki is volt ő?
A szeme. Az engem átkaroló karjai. A haja. Az illata. A mosolya, ami világokat épített újra bennem...
Mosolyogva köszönt nekem barátságunk hajnalán. Mosolyogva vidított fel. Mosolyogva mondta hogy fontos vagyok neki.
Mosolyogva töltötte a mindennapjait, majd végül mosolyogva mondta hogy "Menjünk haza", véresen, az életet elengedve és végig azt sugallta a tekintete hogy "minden rendben lesz, Kaneki".
Az én hibám. Az egész. Megmenthettem volna. Nemcsak a saját fájdalmamra koncentrálhattam volna, hanem az övére is.
Nem mondtam és köszöntem meg neki semmit, nem tettem semmit amikor kellett volna, hogy még hallgathassam a nevetését. Hogy még lélegezzen. Hogy átkarolhasson.
Ő mégis végig kitartott mellettem, a halála pillanatáig.
Pedig annyi mindent akartam még neki bevallani...
A minimum amit tehettem volna hogy nem hagyom elvérezni. Hogy nem engedem meghalni. Hogy mosolygok rá, ahogy ő tette és azt mondom "minden rendben lesz, Hide".
De nem csináltam semmit... Néma voltam, csak sírni tudtam.
-Az én hibám...-motyogom, látom az arcom az ablak tükrödőzésében. A szemeim emberiek, emberi fájdalmat hordoznak. Mégis rengeteg embertelen dolgot tettem...
A körzet fényei csak pislákolnak, a bagoly elleni harc mindent felemésztett.
A mellkasom mindjárt összeszakad, nem kapok levegőt.
-AZ ÉN HIBÁM!-üvöltök fel fájdalmasan, a földet karmolom.
Mindenem fáj.
De az semmi ahhoz képest, amit a szívem érez.
Percekig csak üvegre tapasztott kézzel meredek magam elé.
Fejemben hallom Rize hangját, hogy "Nem sírhatsz egész nap, Kaneki"
Valóban nem. De ne ez a szörnyeteg mondja meg nekem hogy mit kell tennem. Miatta történt meg ez az egész. Ha ő nincs, a fiú most nem lenne abban a lepelben.
Igaz, hogy Hide bíztatott arra hogy szóbaálljak vele akkor, a kávézóban, de sosem lennék képes a fiút hibáztatni. Csak magamat tudom.
Miért akart vigyázni rám? Miért nem tudott elengedni? Miért állt velem szóba akkor régen, azon a parton egyáltalán?
Igaz, sokszor magyarázta el elég furcsán az utóbbit ("mert jófejnek tűntél"), de máig nem értem. Zárkózott voltam, ügyetlen.
Ő mégis látott bennem valamit.
Felállok.
Nem adhatom fel. Megint.
Teszek két lépést a kijárat felé.
A romos ház egyébként is összeszakadóban van.
A levegő olyan hideg, hogy belélegezni is fáj.
Nem állhat le az életem.
Velem él. Tudom. A szívemben.
Vigyáznom kell rá...ha már akkor nem tettem meg amikor életben volt..
Még két lépés...a ruhám véres, és érzem rajta a vér tulajdonosának illatát is.
Megint megállok. Aztán újra elindulok.
A hold kibújt a felhők mögül és bevilágítja a házat, amibe egy ideje elvonulni szoktam.
Fáj.
Mintha megint nevetne...
Nem. Elég. Elég az önsajnáltatásból és a sírásból. Nem tehetem ezt vele.
Elmosolyodok. Jó emlékek jutnak eszembe. A dolgok amiket értem tett. Mostmár teszek én is érte valamit...hiába teszem azt hiába...
Vigyáznom kell rá az emlékeimben, hisz vele fogok emberi maradni.
Megroppantom az ujjam.
Eszembe jutnak a többiek.  A közös, nyugodt és éles pillanatok, amik megszerettették velem a kávézót.
A főnök. Hinami. Nishiki. Touka...
Az arcuk előttem lebeg, különféle momentumokban, különféle érzelmeket táplálva...
Nem hagyhatom el őket mégegyszer. Velük kell maradnom.
Jobban kell vigyáznom rájuk...ha még életben vannak. Őket nem hagyhatom úgy cserben, mint őt.
Az utolsó gondolat emlékeztet a helyzetre amiben vagyunk.
Mennem kell...
Kiugrok a résen és futni kezdek.
"Menjünk haza, Kaneki..."-suttog a szél a fülembe, legjobb barátom és emberségem hangján.
"Menjünk haza, Hide..."-suttogom vissza, majd gyorsabbra veszem a tempót és érzem, hogy készen állok az előttem álló akadályokra.

Vége
Köszönöm, hogy elolvastad.