Az utolsó éjszaka

1.Fejezet

Emma félelmet és aggodalmat érzett az előtte álló magas, szőke férfi láttán. De nem eshetett pánikba, ha félt, ha nem, össze kellett szednie magát.
– Sajnálom, Andrew, nem tudok többet fizetni a házért – mondta higgadtan –, de hát ezt maga is nagyon jól tudja.
– Én meg nem jótékonysági egylet vagyok – vonta meg a vállát a férfi közömbösen. – Kétszer-háromszor ennyit is kaphatnék érte, ha másnak adnám bérbe.
Emma önkéntelenül bólintott. Így van. Az ilyen kedves kis vidéki házak valóban nagyon kapósak. Újra divat lett vidéken élni.
– Senki sem tudna segíteni magának? Mondjuk a férje? – kérdezte Andrew.
Emmának görcsbe rándult a gyomra, amikor felrémlett előtte Vincenzo arca. De erősnek kellett maradnia.
– Kedves, hogy aggódik miattam, de igazán semmi oka rá. Meg fogom oldani – felelte Emma kényszeredetten mosolyogva.
– Emma…
– Kérem, Andrew, nyugodjon meg, ha nem sikerül pénzt szereznem, akkor majd másik albérlet után nézek.
Emma tisztában volt vele, hogy másként is megoldhatná a dolgot – erre Andrew már többször is tett utalást. Ő viszont nem volt hajlandó elfogadni a vacsorameghívását csak azért, hogy ne kelljen többet fizetnie. A férfi végül úgyis becsapva érezné magát. Mióta elhagyta Vincenzót, egyszerűen gondolni sem tudott más férfira. Barátokra pedig egyelőre nem volt szüksége.
Andrew udvariasan elköszönt, és eltűnt a novemberi ködben, Emma pedig visszament a házban alvó gyermekéhez.
Hihetetlen, gondolta magában, hogy már tíz hónapos. Micsoda kis vasgyúró, és milyen makacs és akaratos tud lenni! Nyilván az apjától örökölte…
A kisbaba már megint lerúgta magáról a takarót, és olyan erővel szorította magához kedvenc plüssállatkáját, mintha attól félne, hogy elveszik tőle.
Emma szíve majd meghasadt, ahogy a gyermeket nézte. Ha csak magáról kellene gondoskodnia, akkor nem aggódna, neki bármilyen kis szoba megfelelne. Most azonban a babára is tekintettel kell lennie, hiszen az a legfontosabb, hogy ő ne szenvedjen hiányt semmiben. Mindent meg kell adnia neki, amit csak lehet, gondolta magában. Végül is ő az oka, hogy ilyen helyzetbe kerültek.
Az ajkába harapott. Nem elvetendő ötlet, hogy Vincenzótól kérjen segítséget. A büszkesége azonban ezt eddig nem engedte meg. Vincenzo olyan idegenné vált a számára, amióta…
Másfelől bizonyára köteles lenne anyagilag támogatni, ami a férfi pénzügyi helyzetét ismerve semmiféle gondot nem jelentene neki. Ha a válás után tartásdíjat kérne tőle, abba Vincenzo bizonyára szó nélkül beleegyezne, még ha egyébként gyűlöli is őt.
Emma fáradtan megdörzsölte a szemét. Van más választása? Megfelelő végzettség híján jól fizető állásra nem sok esélye van, amit keresne, annak jó részét pedig elvinné a bébiszitter. Arról nem is beszélve, hogy a kis Ginót nagyon megviseli, ha nincs mellette.
Ezért aztán úgy döntött, hogy ő maga vállal pótmamaként munkát. Imádta a gyerekeket, otthon lehetett a saját kisfiával, és még elég pénzt is keresett vele. De ekkor váratlanul újabb gondokkal kellett szembenéznie.
Néhány anyuka panaszkodni kezdett, hogy túl hideg van a kis vidéki házikójában. Ketten rögtön el is vitték a gyereküket tőle, akiket nem sokkal később a többiek is követtek. Így Emma egyik napról a másikra fizetés nélkül maradt.
Fogalma sem volt, hogy mihez kezdjen. Legszívesebben leült volna egy sarokba, hogy jól kisírja magát, de ezzel semmit sem oldott volna meg. Össze kell szednie magát, határozta el, különben sincs senkije, aki megvigasztalhatná.
Az egyik fiókból reszkető kézzel elővett egy gyűrött névjegykártyát, és elgondolkozva nézegetni kezdte.
Vincenzo Cardini. A név alatt a római, palermói és New York-i irodák levélcíme és telefonszáma. Külföldön nem tudja felhívni, az nagyon sokba kerülne, de szerencsére tart fenn irodát Londonban is, ha szerencséje van, akkor épp ott találja.
Szörnyű érzés, hogy a férfi még egyszer sem kereste meg, pedig Emma tudta, hogy rendszeresen jár Angliában. Bár miért is tette volna? Hiszen tisztán és világosan az értésére adta, hogy mit gondol róla.
– Tűnj el az életemből és többé vissza se gyere! Nem vagy többé a feleségem – mondta neki rideg kimértséggel Vincenzo.
Emma kétszer még felhívta, de a férfi még csak szóba sem állt vele. Különben is, mi rá a garancia, hogy Vincenzo nem fogja ismét megalázni?
Mindegy, kockáztatnia kell, ennyivel tartozik a gyermekének. Miatta minden megbántottságát és sértettségét félre kell tennie. Ginónak meg kell kapnia a részét az apja mesés vagyonából.
Emmát rázni kezdte a hideg, kénytelen volt begombolni a kabátját. Az utóbbi időben nagyon lefogyott, minden ruhája lötyögött rajta. Általában több pólót és pulóvert is felvett, hogy meg ne fagyjon a kellemetlen, hideg őszi időben. A kicsi nemsokára felébred, akkor pedig úgyis be kell majd kapcsolnia a fűtést, még ha nincs is pénze, hogy kifizesse.
Nincs más választása, fel kell hívnia az apját, gondolta, miközben megnedvesítette kiszáradt ajkát, majd felvette a telefont, és beütötte a londoni telefonszámot. A szíve hevesen vert, amíg várakozott.
– Tessék, miben segíthetek? – jelentkezett be egy kedves női hang a vonal túlsó végén. – Halló? – kérdezte ismét, miután másodpercekig nem kapott választ.
Emma megköszörülte a torkát.
– Kapcsolná nekem signor Cardinit? – hadarta végül zavartan.
Erre másodpercekig nem érkezett válasz, mintha a nőt sokkolta volna, hogy valaki ilyen merészségre vetemedett.
– Kivel beszélek? – kérdezte végül.
– Itt… Emma Cardini.
– És milyen ügyben keresi Cardini urat? – kérdezte a nő némi habozás után.
Nyilván fogalma sincs róla, hogy ki vagyok, gondolta Emma kissé sértetten.
– A felesége vagyok – felelte köntörfalazás nélkül.
Ismét csend. Az alkalmazottnak nyilván fogalma sem volt, mit tegyen.
– Egy pillanat türelmet – mondta végül a nő.
A következő néhány másodperc egy örökkévalóságnak tűnt Emma számára, a hideg ellenére még a víz is kiverte. Többször is elismételte magában, amit mondani akart, amíg a telefonos hölgy ki nem zökkentette a gondolataiból.
– Signor Cardini azt üzeni, hogy éppen tárgyal, és nem szeretné, ha zavarnák.
Milyen megalázó! – gondolta Emma, és épp le akarta tenni a kagylót, amikor a nő még hozzátette:
– Később visszahívja, ha megadja a számát.
Ha Emma a büszkeségére hallgatott volna, akkor azt mondja, hogy felejtsék el az egészet, de ilyesfajta fennhéjázást nem engedhetett meg magának.
– Rendben, van magánál toll?
– Természetesen – felelte a nő, és a hangjából hallani lehetett, hogy magában mosolyog.
Miután Emma lediktálta a számát, főzött egy teát, és kezét a csészével melengetve a konyhaablakból a kiskertet nézte, amelyet annyira szeretett.
A gyepet és az utat elborították a kerítés túloldalán, Andrew hatalmas kertjében álló, öreg gesztenyefa termései. Eredetileg azt tervezte, hogy készíttet egy kis homokozót és körbeülteti jázminbokrokkal, hogy a kellemes nyári estéken élvezhesse az illatukat. Ez azonban minden bizonnyal csak álom marad.
Hol játszik majd a kisfia, ha el kell hagynia ezt a csodálatos helyet?
Szomorú merengéséből a telefon csörgése zökkentette ki. Gyorsan felkapta a kagylót, nehogy felébredjen a kisbaba.
– Tessék?
– Ciao, Emma!
Még a gyomra is görcsbe rándult. Senki sem képes így kimondani a nevét, bár Vincenzo egyébként sem hasonlítható össze senkivel. Nincs hozzá fogható férfi.
Hányszor elképzelte, amint tárgyilagosan és higgadtan beszél majd vele!
Most itt a lehetőség.
– Szia, Vincenzo! – kezdte Emma nagyot nyelve. – Köszönöm, hogy visszahívtál.
A férfi összeszorította az ajkát. Emma kellemesen lágy hangja, amely korábban is mindig összezavarta, olyan volt, mintha üzleti tárgyaláson lennének. Kénytelen volt bevallani magának, hogy Emma a történtek ellenére sem hagyja hidegen.
– Öt percem van rád – mondta kimérten, miközben a teleírt naptárát nézegette komor tekintettel. – Miért akartál beszélni velem?
Bár Emma ezerszer elmondta magában, hogy mindegy, mit gondol róla a férfi, most mégis nagyon rosszulesett neki ez a barátságtalan hang. Úgy beszél vele, mint egy idegennel. Nyilvánvaló, hogy a lehető leggyorsabban le akarja rázni. Milyen gyorsan kialudt a lángoló szenvedély, és nem maradt belőle más, csak egy marék hamu, gondolta magában. Ezen a hasonlaton mosolyognia kellett.
– Szeretnélek megkérni, hogy váljunk el – szólalt meg végül higgadtan és kimérten.
A férfi másodpercekig nem válaszolt. Emmának ez egy örökkévalóságnak tűnt.
Vincenzo hátradőlt a székében, és a lábát kinyújtóztatva hosszan eltöprengett, mielőtt válaszolt volna.
– Miért szeretnél elválni? Megismerkedtél valakivel és hozzá akarsz menni?
Emma nem gondolta volna, hogy a férfi közömbös hangját ennyire bántónak találja majd. Ugyanazzal az emberrel beszél most, aki nem is olyan régen már azért is képes lett volna megölni bárkit, ha felkéri egy táncra? Nem, ez már egy másik ember. Akkoriban még szerette, legalábbis ezt állította, most pedig gyűlöli.
– Még ha lenne is valakim, akkor sem jutna soha többé az eszembe, hogy összekössem vele az életemet. Egyszer elég volt… – tette még hozzá csak azért, hogy megbántsa Vincenzót, a gúnyos nevetésből azonban úgy tűnt, nem sok sikerrel.
– Ez nem válasz a kérdésemre.
– Semmi kedvem belemenni a részletekbe.
– Nincs kedved? – fordult meg a székével Vincenzo, miközben a londoni felhőkarcolókat nézte, melyek közül kettő az övé volt. – Rendben, akkor nincs is miről beszélgetnünk.
– Én nem is beszélgetni akarok veled, hanem…
– Kész tények elé állítani – vágott a szavába a férfi éles hangon. – Kitaláltad már, hogy mikor találkozunk?
– Hogy érted? – kérdezte a lány meglepetten.
– Alaposan meg kellene beszélnünk a javaslatodat.
Emma térde reszketni kezdett, meg kellett kapaszkodnia az asztalban.
– Nem!
– Nem? – kérdezett vissza a férfi. – Valóban úgy gondolod, hogy ezt telefonon elintézhetjük?
– Az ügyvédeink majd megbeszélik a részleteket – javasolta Emma.
– Ám legyen – felelte Vincenzo.
Megsejtette volna, milyen nehéz helyzetbe került, és így akarja rákényszeríteni, hogy mindent elmondjon neki? – töprengett Emma. Nem, ez kizárt dolog.
– Ha azt szeretnéd, hogy együttműködő legyek, akkor neked is annak kell lenned – folytatta a férfi barátságos hangon. – Egyébként hosszú és pokolian drága pereskedés lesz a vége.
Nem mutathatom ki a gyengeségemet, figyelmeztette magát az asszony, és visszafojtotta a könnyeit. Ha Vincenzo valamit a fejébe vesz, akkor senki sem tudja eltántorítani. Hogyan felejthettem ezt el?
– Miért lenne jó neked, ha házasok maradnánk? – kérdezte Emma fáradtan. – Mindketten tudjuk, hogy a házasságunk már csak papíron létezik, és eszünk ágában sincs ismét együtt élni.
Vincenzo talán kíméletesebben bánt volna vele, ha a hangjában bármilyen érzelmet vagy bizonytalanságot érez. Emma kimért, tárgyilagos érvelése viszont felszínre hozta benne mindazt az indulatot, amely azóta gyülemlett fel benne, hogy a házasságuk tönkrement. E pillanatban már azt sem tudta, mit is szeretne igazán. Csak az lebegett a szeme előtt, hogy keresztülhúzza az asszony számításait.
– Mit szólnál a hétfőhöz? – kérdezte végül, mintha meg sem hallotta volna a másik szavait.
Emmának természetesen megfelelt, hiszen teljesen visszavonultan élt, és csak nagyon ritkán mozdult ki otthonról, de nem szerette volna, hogy ezt a férfi tudja. Ezért aztán nem válaszolt azonnal, hanem úgy tett, mintha át kellene gondolnia, van-e már programja hétfő estére.
– Hétfőn? Igen, akkor épp semmi dolgom – felelte azután. – Mikor?
– Hol laksz most? Vacsorázhatnánk együtt.
Az utolsó vonat kilenc óra körül indul Londonból. De hogy érek majd haza, ha véletlenül lekésem? Joanna biztosan szívesen vigyáz majd Ginóra, ha megkérem, de azért egész éjjel nem maradhat mellette. Ilyen hosszú időre még egyébként sem hagytam soha magára, és most sem szeretném megtenni.
– Szó sem lehet róla! – felelte látszólag szenvtelenül. A férfi másik kérdését egyszerűen eleresztette a füle mellett.
– Más programod van estére? – kérdezte Vincenzo gúnyosan.
– Nem Londonban lakom. Már csak ezért is jobb lenne, ha ebédidőben találkoznánk.
Vincenzo barátságosan rámosolygott a csinos, miniszoknyás lányra, aki behozta a kávéját az irodába, majd a csípőjét csábítóan riszálva kivonult.
– Rendben, akkor ide az irodámba rendelem majd az ebédet. Emlékszel még, hol van?
Emmának semmi kedve sem volt a fényűző irodában találkozni a férjével. Túl egyértelmű lenne a különbség a két világ között, amelyben élnek. Arról nem is szólva, hogy az iroda egyáltalán nem semleges terep. Vincenzo rengeteg időt tölt a munkahelyén, és ott még magabiztosabb, mint máshol.
– Jobban örülnék, ha egy étteremben találkoznánk – mondta.
A hangjából kiérződő reménykedéstől a férfi szíve egyszerre hevesebben kezdett verni. Ez őt magát is meglepte.
– Nem, azt nem szeretném – rázta meg a fejét. Nem volt kedve egy zsúfolt, pincérektől nyüzsgő étteremben beszélgetni a feleségével. – Egy órára várlak az irodámban.
Azzal, Emma legnagyobb döbbenetére, le is tette a kagylót. Az asszony a szemközti tükörben alaposan megnézte önmagát. Fehér vagyok, mint a fal, állapította meg, a szemem karikás. Már látom, milyen undorral mér majd végig Vincenzo, hiszen korábban annyira ügyeltem rá, hogy úgy fessek, mint amilyennek látni szeretne. Mellette mindig tökéletes volt a külsőm.
Az ajkába harapott. Hétfőig ki kell találnom valamit, különben a megvető tekintetétől még a maradék önbizalmamat is elveszítem.