Az utolsó éjszaka

2.Fejezet

Emma szíve a torkában dobogott, miközben elindult a lenyűgöző, gazdagságot és hatalmat hirdető irodaépület bejárata felé. London előkelő üzleti negyedében teljesen elveszettnek érezte magát.
Nem volt egyszerű eltalálnia az alkalomhoz illő öltözéket. Méregdrága és elegáns ruhái, amelyeket még Vincenzo feleségeként hordott, már nem voltak meg. A ruhatára egyszerű, praktikus darabokból állt. Végül egy egyszerű szabású ruha mellett döntött, amelyhez jól illett a csinos, féldrágakő nyaklánc, a cipőjét pedig úgy kifényezte, hogy akár tükörnek is használhatta volna. Csak fekete kasmírkabátja lógott ki a sorból, mivel azt még a férje vette neki az egyik legdrágább milánói divatszalonban.
Eleinte nem is akarta felvenni, de annyira meleg és mutatós darab volt, hogy végül mégis e mellett döntött. Más választása úgysem volt. Egy átlagos kabátban be sem merte volna tenni a lábát a fényűző irodaházba.
Minden bátorságát összeszedve a forgóajtóhoz ment, és belépett a hatalmas előcsarnokba, majd szinte kábultan elindult a recepció irányába.
– Segíthetek? – kérdezte barátságos mosoly kíséretében a pult mögött álló csinos, fiatal lány.
– Signor Cardinihoz jöttem – felelte Emma.
– Ön Emma Cardini? – kérdezett vissza a lány alig leplezett csodálkozással.
– Igen.
– Akkor menjen föl, legyen szíves, a lifttel a legfelső emeletre. Ott már várni fogják.
– Köszönöm.
Miközben a lift felfelé suhant vele, az asszony azon töprengett, hogy mikor járt utoljára Londonban. Majd aznap századjára is maga elé képzelte, mit csinálhat most a kisfia. Hogyan fogadja majd, hogy az édesanyja aznap a szokásosnál jóval később ér haza.
Elővette a mobilját. Egyelőre nem érkezett üzenete, ezek szerint Gino jól megvan nélküle. Megkérte ugyanis Joannát, hogy azonnal írjon, ha valami nincs rendben.
Mély levegőt vett, amikor megállt a felvonó. A hangtalanul félresikló ajtó mögött egy szűk miniszoknyás, fehér selyemblúzos, barna hajú lány várt rá.
A fülében gyémánt fülbevaló csillogott, a haját művészien feltűzve hordta. A csinos teremtést megpillantva Emma egyszerre úgy érezte magát, mint a nagyvárosba tévedt, szegény vidéki rokon. Úgy tűnik, s férje nem veti meg a csinos munkatársnők közelségét.
– Kérem, kövessen, signora Cardini! Vincenzo már várja.
Még szép, hogy vár? –vágta volna rá Emma szíve szerint.
Hogyan szólíthatja ez a nőszemély a férjemet Vincenzónak? Bár az igazat megvallva már jó ideje nem a férjem, ahogyan erről nemsokára papírunk is lesz, úgyhogy semmi okom a féltékenykedésre, igyekezett megnyugtatni magát.
Bár gondolatban alaposan felkészült a találkozásra, a szíve mégis hatalmasat dobbant, amikor meglátta Vincenzót.
A férfi az egész falat kitöltő ablak előtt állt, kezét csípőre téve. Mintha csak egy szoborhoz pózolna. Magas, karcsú és ugyanolyan öntelt, mint volt.
Lehengerlő, tekintélyt parancsoló megjelenésével bármit megszerezhetett, amit csak megkívánt.
Emmának kiszáradt a szája.
Vigyáznom kell, mert van nálam valami, amit Vincenzo nagyon szeretne megszerezni. Amit viszont én nem vagyok hajlandó odaadni neki.
– Szervusz! – mondta.
– Szervusz, Emma!
A férfi gyorsan mondott valamit olaszul, mire a titkárnője rögtön magukra hagyta őket. Amikor becsukódott az ajtó, Vincenzo odament Emmához, aki, minden előzetes elhatározása ellenére, rögtön reszketni kezdett.
Vincenzo ugyanolyan vonzó volt, mint ahogyan az emlékeiben élt. Egykor halálosan szerelmes volt belé, így valójában észre sem vette, milyen rendkívüli férfival hozta össze a sors. Amikor megromlott a házasságuk, olyan ridegen és elutasítóan viselkedett vele, hogy Emma szinte menekült előle.
Azóta sokat töprengett kettejük kapcsolatán, és be kellett látnia, hogy az egész csak szép álom volt. Pedig minden nő ilyen férfiról álmodik. Tökéletes szabású nadrág, fehér selyeming, amely alatt kirajzolódnak kidolgozott izmai. A leginkább azonban a férfi arca nyűgözte le. Apa és fia között hihetetlen volt a hasonlóság, még ha Gino lágy, gyermeki arcán nyoma sem volt Vincenzó kemény és cinikus vonásainak.
Vajon gyermekként ő is ugyanolyan kedves és szeretetre méltó volt, mint Gino? – töprengett magában Emma, miközben le sem vette a szemét a férjéről.
Tökéletes szépségű arcát még az állán lévő kis heg sem csúfította el. A vonásai kemények voltak, sötét szeme szinte sohasem mosolygott. Emmának már akkor feltűnt ez a ridegség és határozottság, amikor a férfi udvarolni kezdett neki. Bizonyára csak birtokolni szeretett volna. Én pedig, sajnos, képtelen voltam megadni neki, amire vágyott.
– Rég nem láttalak – állapította meg Vincenzó keserűen. – Add ide a kabátod!
Emmának már a nyelvén volt, hogy nem akarja sokáig feltartani, ezért inkább le sem venné a kabátját, de végül úgy döntött, inkább nem bosszantja fel. Ha már egyszer elfogadta a meghívást, akkor nem ülhet végig kabátban.
Ám mindenképpen el akarta kerülni, hogy Vincenzó segítse le róla, mert a legapróbb érintésétől is felelevenedett volna az együtt töltött szenvedélyes éjszakák emléke.
– Köszönöm, inkább én – felelte, és gyorsan kibújt a kabátjából.
Vincenzó elbűvölten és hitetlenkedve bámulta. A kabátot már látta korábban is, de ezt a kifejezetten ronda ruhát még nem.
– Te jó ég, te meg mit műveltél magaddal? – kérdezte, és elhúzta a száját.
– Mire gondolsz? – kérdezett vissza Emma nyugalmat erőltetve magára.
Talán Vincenzó rájött, hogy gyermekünk született? Nem, az kizárt dolog, akkor nem nézne rám ilyen undorral.
– Fogyókúrázol?
– Miből gondolod?
– Lefogytál.
Hát igen, ennek nyilván az az oka, hogy néhány hónapja nem csinálok mást, csak nevelem a gyerekünket, mosok, takarítok és bevásárolok, méghozzá egyedül, mindenféle segítség nélkül. Természetes, hogy lefogytam.
– Csupa csont és bőr vagy – tette hozzá a férfi.
Ezek után nyilvánvaló, hogy a házasságunknak vége. Már nem talál vonzónak, a szerelem végleg kihunyt. Régebben nem bírt betelni velem, egyfolytában a tökéletes alakomról áradozott, most pedig…
Emmának nagyon fájt, hogy a férje ilyen hangon beszél vele. Egyszerre csúnya, ócska göncökbe burkolózó, kétségbeesett nőnek érezte magát, aki segítségért koldul a férjénél.
De ő csak annyit szeretne, amennyi jog szerint megilleti, semmi többet.
– Semmi közöd a külsőmhöz – felelte az asszony idegesen. – Te szerencsére ugyanolyan vonzó és elbűvölő vagy, mint amilyen korábban voltál.
Vincenzo felnevetett. Mindig is tetszett neki Emma talpraesettsége. Furcsa félénksége és a különleges tehetsége, amellyel mindig fején találja a szöget.
Gyönyörű szőke haja és szépsége egykor szinte elvette az eszét. Most viszont szó nélkül elmenne mellette az utcán.
– Megváltoztál – jegyezte meg a férfi.
Emma korábban vállig érő haja már-már a derekáig ért, és szinte fodrászért kiáltott. A szeme alatt karikák, az arca beesett, csábítóan formás idomaiból mára semmi sem maradt. Szinte ijesztően fest.
A férfi átható, kritikus pillantása bosszantotta az asszonyt.
– Te viszont semmit sem változtál – felelte gúnyosan.
– Úgy találod? – kérdezte Vincenzo, Emma minden rezdülését árgus szemekkel figyelve.
Akár egy zsákmányra leső oroszlán, állapította meg magában az asszony. Csak a kedvező pillanatra vár, hogy lecsaphasson.
– Többé-kevésbé. Bár, ha jól látom, néhány ősz hajszállal neked is több van.
– Igen, de ettől csak még vonzóbb lettem. Vagy nem így gondolod? Mikor is láttuk utoljára egymást, drágám?
Pontosan tudod, gondolta Emma, de végül úgy döntött, hogy nem rontja el a férfi játékát.
– Már majdnem tizennyolc hónapja. Hihetetlen, hogy rohan az idő!
– Igaz, ami igaz – bólintott a férfi. – De miért nem ülsz le? – mutatott rá a sarokban álló bőrkanapéra.
Az idegességtől Emma már egészen elgyengült, így most megkönnyebbülten ült le a kényelmes kanapéra. Vincenzo is odatelepedett mellé.
No, már csak ez hiányzott. A közelsége egyszerre megnyugtat és felkavar, de nincs mit tenni, össze kell szednem magam. Nem veheti észre rajtam, milyen hatással van még mindig rám. És magamnak is be kell bizonyítanom, hogy már nem szeretem annyira, mint korábban.
Vagy mégis? Nem, ilyesmire még csak gondolni sem szabad! Nyilvánvaló, hogy már semmi közünk egymáshoz.
– Behozatom az ebédet, mit szólsz hozzá? – kérdezte a férfi.
– Nem vagyok éhes.
Vincenzo sem érzett éhséget, pedig már hat óra óta talpon volt, és csak egy pirítóst evett reggelire. Alaposan szemügyre vette Emmát. A bőre sápadt, szinte már áttetsző, a halántékán látni lehet a finom kis kék ereket. Drága ékszert egyáltalán nem visel, sőt még a jegygyűrűjét sem hordja.
– Hát jó, akkor térjünk a tárgyra. Mit tehetek érted?
– Épp azt, amit a telefonban már elmondtam. Egyezz bele a válásba!
Képtelen nyugodtan megülni egy helyben, állapította meg a férfi magában. De vajon mitől ilyen ideges? Vajon azért, mert még mindig szeret?
– Jó, de miért akarsz elválni tőlem? – kérdezte végül.
Emma zavartan a hajába túrt.
– Már jó ideje úgyis külön élünk. Ez nem elég indok?
– Nem igazán. Ha egy nő el akar válni, akkor annak általában nyomósabb oka is van. Amíg nincsenek komolyabb terveik a jövőre nézve, addig nem válnak el, még akkor sem, ha a házasságuk már romokban hever.
Emma gyomra görcsbe rándult. Természetesen ő is tudta, hogy tönkrement a házasságuk, de a kegyetlen, rideg hang mégis bántotta. Vincenzo túlságosan is jól ismeri ahhoz, hogy tudja, nyomós oka van a válásra. Szóval valami hihető magyarázattal kell előállnia.
– Azt hittem, hogy örülni fogsz a visszanyert szabadságodnak.
– Hogy érted?
Ha tetszik, ha nem, most ki kell mondanom, amitől már olyan régóta félek, hiszen Vincenzonak biztosan van valakije.
– Nos, ha elválunk, akkor például összeköltözhetsz a barátnőddel.
A férfi erre igencsak meglepett képet vágott, majd jóízűen felnevetett.
– Úgy gondolod, hogy amíg nem váltunk el, addig nem tenném meg? Csak nem gondolod, hogy szűzies életet éltem, mióta elhagytál!
– Lefeküdtél más nőkkel? – kérdezte Emma döbbenten, habár sejthette volna, hogy épp ilyen választ kap majd.
– Mégis, mit gondoltál? Habár – folytatta a férfi gúnyolódva – nagyon hízelgő, hogy mindjárt több nővel is összeboronálnál.
– Ugyan már! – felelte Emma újból nyugodt hangon. – Mindketten tudjuk, hogy elég csak csettintened, és bárkit megkaphatsz.
– Ahogyan téged is?
Emma az ajkába harapott. Remélte, hogy a férfi legalább a szép emlékeiket nem akarja tönkretenni.
– Te futottál utánam, nem pedig én utánad, de ezt te is tudod.
– Nagyon ravasz voltál és elhitetted velem, hogy még ártatlan vagy.
– Semmit nem hitettem el veled, valóban az voltam – védekezett Emma hevesen.
– Igen, és ezt az adut később ki is játszottad ellenem – mondta Vincenzo, miközben hátradőlt, és lekicsinylő arckifejezéssel az asszonyra szegezte a tekintetét. – Nagyon ügyesen kihasználtad a helyzetet. Ugye így volt? Meg akartál szerezni magadnak, és mindent be is vetettél, hogy ez sikerüljön. Olyan ügyesen, hogy esélyem sem volt nemet mondani! Nagyon is jól tudtad, milyen fontos nekünk, szicíliaiaknak, hogy a leendő feleségünk érintetlen legyen.
– Miféle ostobaság ez! – fortyant fel Emma.
– Ha csak sejtettem volna, hogy én vagyok az első férfi az életedben, akkor hozzád sem értem volna. Miért csak akkor mondtad el, amikor már késő volt?
Eszembe sem jutott, hogy ezt el kellene mondanom, felelte magában Emma. Ahhoz túlságosan is szerelmes voltam, hogy a következményekkel foglalkozzam. Egyébként is életem egyik legnehezebb időszakát éltem, és álmomban sem gondoltam volna, hogy ebből komoly kapcsolat lehet. Hiszen Vincenzo világosan kifejtette, hogy egy napon majd elvesz egy szicíliai lányt, akivel ugyanúgy fogják felnevelni a gyerekeiket, ahogyan annak idején őt is felnevelték.
– Neked kellett az első férfinak lenni az életemben – csúszott ki a száján az igazság.
És biztos voltam benne, hogy soha senkit nem fogok úgy szeretni, mint téged.
– Gazdag férjet akartál, ennyi az egész – vágta rá a férfi gúnyosan. – Nem volt senkid. Nem volt se pénzed, se szakmád, és azt hitted, hogy egy gazdag szicíliai férjjel minden gondodat örökre elfelejtheted.
– Neked teljesen elment az eszed! – kiáltott fel Emma felháborodottan.
– Nem így történt? – kérdezte Vincenzo kihívóan.
– Akkor is hozzád mentem volna, ha olyan szegény vagy, mint a templom egere. Sohasem érdekelt a pénzed.
– De szerencsére nem vagyok szegény – felelte a férfi. – Már akkor nagyon jól tudtad, kivel van dolgod, amikor először lefeküdtél velem.
Emma összerezzent, mintha a férfi megütötte volna. Egyértelmű, hogy Vincenzo mit gondol róla. De nem szerzi meg neki azt az örömöt, hogy elbőgi magát. Inkább valahogy megpróbálja rávenni, hogy egyezzen bele a válásba.
– Hát jó. Akkor viszont valóban nem marad más, mint a válás – vonta le a végső következtetést.
Vincenzo másodpercekig némán bámult maga elé. Nem tetszett neki, hogy Emma ilyen logikusan érvel. Így nem hagy támadási felületet. A nők, akikkel eddig dolga volt, mindig hevesen és szenvedélyesen szakítottak vele, Emma viszont kimért és higgadt. Valóban nem bánná, ha soha többé nem látnák egymást?
De vajon mit szólna egy kis gyengédséghez? – villant át hirtelen Vincenzo agyán. Hirtelen előrehajolt, és egy pillekönnyű csókot nyomott Emma ajkára. Nem tudta megállni, hogy diadalittasan el ne mosolyodjon, amikor meglátta, hogy az asszony megremeg.
– Te meg mi az ördögöt művelsz…?!