Az utolsó éjszaka

7.Fejezet

Emma egész délután a városban kószált, majd betért egy bevásárlóközpont mosdójába, hogy kezet mosson és megigazítsa a sminkjét.
Vincenzo kritikus megjegyzései teljesen elbizonytalanították, borzalmasan csúnyának érezte magát. Na, épp ez az, amire semmi szüksége az esti találkozó előtt, figyelmeztette magát.
A szíve majd kiugrott a helyéből, amikor percre pontosan belépett a hotel bárjába. Az elegáns öltönyt viselő Vincenzo már várta. Egy férfival beszélgetett, aki ránézésre akár a hotel igazgatója is lehetett. Vincenzo olyan otthonosan mozgott, hogy az első pillantásra nyilvánvaló volt, gyakori vendég a bárban.
Emma idegesen körbenézett. Az alacsony, kerek asztaloknál nyilvánvalóan a londoni felső tízezer kiváltságos tagjai foglaltak helyet. A drága kosztümöket és magas sarkú cipőket viselő nők egytől egyig magabiztos nagyvilági dámáknak tűntek.
Emma egyre inkább zavarba jött. Ha megengedhette volna magának, akkor rögtön sarkon fordul. De nem menekülhetett.
Vincenzo tetőtől talpig végigmérte, de közben az arcizma se rándult. Kissé meglepődött, hogy Emma még ugyanabban a ruhában van, amelyben az irodában megjelent. Vajon miért nem vett másikat? Vagy nincs rá pénze, vagy azt hiszi, hogy így is ellenállhatatlan.
– Ciao, Emma!
– Szia.
Milyen lehetetlen helyzet, suhant át az asszony agyán, amikor észrevette, hogy a pincérek úgy bámulják, mintha a holdról pottyant volna ide.
– Sajnos minden asztal foglalt – mondta Vincenzo nyugodt hangon –, de az üzletvezető elintézte, hogy a tetőteraszon ihassunk valamit.
– Csodálatos a kilátás odafentről, biztos vagyok benne, hogy nagyon fog tetszeni – szólt közbe a férfi, akivel az előbb Vincenzo beszélgetett. – Szólok, hogy kísérjék fel önöket.
Az üzletvezető csettintett az ujjával, mire egy egyenruhás pincér rögtön ott termett, és udvariasan a lifthez vezette őket.
Emma egy másodpercig sem hitte el, hogy minden asztal foglalt, és ezt egy megvető pillantással Vincenzónak is tudtára adta. A férfi gúnyos mosolya viszont nyilvánvalóvá tette, hogy egyáltalán nem érdekli, mit gondol róla. Biztosra vette, hogy mások előtt Emma nem fogja szóvá tenni a dolgot, és ezt gátlástalanul ki is használta. A feleségének nincs más választása, ha azt akarja, hogy ő beleegyezzen a válásba.
A liftben egyre kényelmetlenebbé vált a csend, de végül felértek a legfelső szintre, és a pincér bevezette őket a tetőtéri lakosztály hatalmas nappalijába. A kilátás valóban olyan lélegzetelállító volt, mint ahogyan az üzletvezető ígérte. A padlótól a mennyezetig érő óriási ablakból szabad kilátás nyílott a csillagos égre és a lábuk előtt elterülő nagyvárosra. A nyitott kétszárnyú ajtón át látni lehetett a szomszédos hálószobában a hihetetlenül széles franciaágyat. Emma az ajkába harapott. Olyan volt az egész, mintha megrendezték volna. Megalázó helyzetbe került.
– Parancsol még valamit, uram? – kérdezte a pincér.
– Nem, köszönöm.
Emma megvárta, amíg kettesben maradnak, majd dühösen Vincenzóra támadt.
– Csak egy italról volt szó a tetőteraszon!
Vincenzo mosolyogva nézte, miközben levette a zakóját, és meglazította a nyakkendőjét. Hát jó, ha mindenképpen a szende szüzet akarja játszani, ám legyen.
– Nem mindegy, hogy itt iszunk, vagy a teraszon? – kérdezte, majd egy hanyag mozdulattal a pezsgősvödörbe állított üvegre mutatott. – Szolgáld ki magad, drágám!
– Szerinted beveszem a mesét, hogy nem volt üres asztal, és elhiszem, hogy nem kerítettek volna neked egyet, ha igazán akarod?
– Bizonyára – ismerte be a férfi. – De azt te is beláthatod, hogy itt sokkal nyugodtabban és zavartalanabbul beszélgethetünk – folytatta, miközben aranyszínű, habzó pezsgőt töltött a két karcsú pohárba. A szemében egy pillanatra türelmetlenség csillant. Lassan ideje lenne felhagyni ezzel a nevetséges játékkal, gondolta magában. – Na, vedd le a kabátodat, és igyál valamit! Azt mondtad, hogy beszélni akarsz velem. Nos, miről van szó?
Emmának összeszorult a torka, azt hitte, megfullad. Össze kell szednem magam, nem veszíthetem el a hidegvéremet, figyelmeztette magát, miközben kibújt a kabátjából. Leült a kanapéra, és elvette a pezsgőspoharat. Vincenzo nem ivott, a poharát legalábbis otthagyta az asztalon.
Mivel Emma régen nem ivott alkoholt, most néhány korty után szédelegni kezdett. Teljesen megfeledkezett róla, hogy aznap még csak nem is reggelizett. Vincenzo közelsége és átható tekintete teljesen összezavarta. Gyerünk! – biztatta magát, meséld el neki, hogy van egy kisfia.
– Vincenzo… – kezdte. – Nem tudom… Ez olyan nehéz…
A férfi leült mellé, és gúnyosan elmosolyodott, amikor Emma távolabb húzódott. A csókjai az irodában ráébresztették volna, hogy mi hiányzott neki egész idő alatt? Semmi kétség, hogy Emma még mindig kívánja őt.
– Akkor könnyítsük meg! – javasolta Vincenzo lágy hangon.
Kivette Emma kezéből a poharat, és az asztalra tette, majd gyengéden simogatni kezdte az asszony vállát. Emma megremegett az érintésétől.
– Te magad nehezíted meg a dolgodat. Miért nem vagy hajlandó beismerni, hogy még mindig vonzódunk egymáshoz? Nincs ebben semmi rossz.
Emma döbbenten hallgatta a férfi szavait. Vincenzo nyilván meg van győződve róla, hogy hajlandó elfogadni az ajánlatát, és vele tölti az éjszakát, hogy aztán minél hamarabb elválhassanak.
– Félreértettél.
Vincenzo azonban nem figyelt oda. Ki volt éhezve Emmára, és ahogy csábosan domborodó mellét figyelte, alig bírt uralkodni magán. Az utolsó együtt töltött éjszaka óta egyetlen nőre sem vágyott ennyire. Amit akkor éreztek, az nem volt más, mint testi vágy, amelynek a szerelemhez semmi köze. Talán soha nem is szerették egymást, talán csak a vágyakozást keverték össze a szerelemmel anélkül, hogy a valódi érzéseikkel tisztában lettek volna.
– Őszintén megmondom, hogy nem érdekel, mit gondolsz – felelte a férfi. – Engem most már csak egyetlen dolog érdekel – tette még hozzá, majd előrehajolt, és megcsókolta az asszonyt, méghozzá ugyanolyan szenvedélyesen, mint néhány órával korábban az irodájában. Most azonban valahogy mégis minden más volt. Itt Emmának nem kellett attól tartania, hogy bármikor megjelenhet a titkárnő.
Miért ne élvezhetné ki ő is ezt az utolsó együttlétet, mielőtt bevallaná az igazat?
– Vincenzo…! – suttogta férje izmos vállát átölelve. – Ó, Vincenzo…
A férfi gyorsan elhessegette az emlékeket, amelyeket Emma szavai idéztek fel benne. A karjába kapta, és magához szorította. Amikor a selymes aranyszőke tincsek az arcához értek, nem sok hiányzott, hogy teljesen elveszítse az önuralmát. Végül szenvedélyesen megcsókolta Emmát, hevesebben, mint korábban bármikor. Mintha képtelen lett volna elviselni a gondolatot, hogy egyszer majd el kell engednie. Mi ütött belém? – töprengett.
– Érints meg ugyanúgy, mint régen! – kérte Emmát rekedten, és a hangja furcsán megremegett.
Az asszony felkapta a fejét. Mi ez a tétovaság? Nem, ezen most nem szabad gondolkoznia, már így is túl messzire ment. De innen már nincs visszaút. Együtt akart lenni a férjével, hogy csillapítsa a vágyát.
– Jó? – kérdezte halkan, miközben ujjai a férfi izmos mellkasát simogatták.
– Igen, ne hagyd abba!
Emma keze lassan lejjebb vándorolt, így hamarosan megérezhette, menynyire kívánja őt Vincenzo. A férfi ekkor mondott valamit az anyanyelvén, ami valószínűleg valami káromkodás lehetett. Talán amiatt dühöngött, hogy képtelen uralkodni magán.
– Ezt akarod? – kérdezte Emma.
– Ó, igen, igen! – nyögött fel Vincenzo.
Ez a nő még mindig azt csinál velem, amit akar, állapította meg döbbenten. Közben lassan ő is simogatni kezdte az asszony korábban oly jól ismert testét. De ez a test mintha egészen más lett volna. Emma teljesen megváltozott. Nemcsak soványabb, de valahogyan a melle is más.
– Vedd le a ruhád, úgyis csak útban van – kérte halkan.
Remélem, Vincenzo nem azt várja, hogy sztriptízt mutassak be. Közvetlenül az esküvő után még lehetett volna róla szó, de jelenleg kizárt dolog. Úgy érezném, hogy eladom magam. Pedig éppen azt teszed, mondta egy belső hang, amelyről Emma igyekezett tudomást sem venni.
– Vedd le te! – felelte.
– Rendben, ahogy akarod – bólintott Vincenzo, és egy ügyes mozdulattal már le is húzta Emmáról a ruháját.
Hány nőt vetkőztethetett le, amióta utoljára együtt voltunk? – hasított Emmába a gondolat.
– Hadd nézzelek!
Az asszony legszívesebben elbújt volna a férfi kíméletlen tekintete elől.
– Mióta hordasz harisnyanadrágot? – kérdezte Vincenzo viszolyogva.
A csábító fehérnemű nem a legalkalmasabb viselet, ha az embernek hajnalok hajnalán kell felkelnie, hogy megszoptassa a gyerekét. Habár Vincenzónak erről fogalma sincs. Igaz, honnan is lenne.
Emma egyszerre reszketni kezdett, amikor eszébe jutott a kisfia, és az, hogy mi vár rá, ha Vincenzónak elmondja az igazat. Véget kell vetnie ennek az egésznek. A férfi azonban közben már levette róla a harisnyanadrágot, és simogatni kezdte a combját meg a hasát, miközben az ajka a nyakát és a vállát kényeztette. Emma már semmi másra nem vágyott, csak arra, hogy egymáséi legyenek.
– Vincenzo! – sóhajtotta.
– Gyere az ágyba! – kérte a férfi.
– Ne! – suttogta Emma, és ujjaival a férje sötét hajába túrt, ahogy azt korábban oly gyakran tette. – Maradjunk itt!
Vincenzo, mint már oly sokszor, döbbenten figyelte, ahogy a hideg, távolságtartó nőből pillanatok alatt szenvedélyes szerető lesz. Mindig is lenyűgözte Emma határtalan odaadása, az, ahogy a karjában minden gátlását elveszítette. Miért ne élveznék ki még utoljára szenvedélyük minden cseppjét?
– Vedd le az ingem! – kérte halkan.
Emma reszkető kézzel kigombolta a finom selyeminget, és simogatni kezdte a férfi izmos mellkasát. Ekkor azonban Vincenzo elkapta a kezét.
– Erre még később is lesz időnk. Előbb azt akarom, hogy… – Nem fejezte be a mondatot, szavak helyett megoldotta az övét.
Nem lesz később, gondolta magában Emma. Rossz lelkiismerete nem hagyta nyugton, és egyre csak az járt a fejében, hogy mindent el kellene mondania a férjének. Mégsem volt képes rá, arról nem is szólva, hogy nem akarta megtörni ezt a csodálatos pillanatot. Halkan felnyögött, és csókolgatni kezdte a férfi izmos vállát, majd a nyakát, az állát.
A testi vágy borzalmas is tud lenni, egyszerűen elveszi az ember eszét, állapította meg magában Emma. Elhiteti az emberrel, hogy érez valamit, pedig ez az érzés nem is létezik. Ebben a pillanatban meg vagyok győződve arról, hogy még mindig szeretem Vincenzót, pedig ez teljes képtelenség. Hogyan szerethetném a történtek után?
A férfi türelmetlenül felállt, gyorsan levetkőzött, és a kanapéra nyomta Emmát. Másodpercekig az arcába meredt, majd közelebb hajolt hozzá, és a birtokába vette.
– Vincenzo…! – kiáltotta halkan Emma, amikor a férfi beléhatolt.
Vincenzo egy pillanatra mozdulatlanná dermedt. Fekete szemében vágy tüze lángolt, de az arcvonásai valami mást is kifejeztek.
– Mi a baj, Vincenzo?
A férfi csak a fejét rázta. Zavarta, hogy Emmának még mindig ilyen hatalma van fölötte. Megvetette magát érte. A vágya azonban erősebbnek bizonyult nála. Minden kétséget félredobva átengedte magát a pillanat varázsának.
Emma lehunyta a szemét. Könnyedén elpirult, amikor a lábával átkulcsolta a férje derekát.
– Nézz rám! – kérte a férfi gyengéden. Az asszony így, csukott szemmel még valahogyan elhitethette magával, hogy a szerelem köti őket össze. De most, hogy felpillantott, és meglátta a férfi feszült arcát, rá kellett ébrednie, hogy ez csak ábránd.
– Ó, Vincenzo! – suttogta.
– Ó, Vincenzo! – utánozta a férfi gúnyosan, miközben a tenyerét Emma csípője alá tolta. – Valld be, hogy én vagyok a legjobb szerető, akivel életedben dolgod volt.
– Hiszen tudod, hogy rajtad kívül senkim sem volt – felelte Emma.
Tudta, hogy Vincenzo meg akarja bántani, de ekkor már semmi sem érdekelte, csak az, hogy minél jobban hozzásimuljon az izmos férfitesthez, és átvegye a ritmusát. Aztán csak repült, repült a csúcspont felé.
Vincenzo sem bírta már tovább, és ő is hagyta, hogy elragadja a szenvedély. Később visszagondolva kénytelen volt bevallani magának, hogy még sohasem volt hasonló élvezetben része.
A szeretkezés után megvárta, amíg Emma kicsit megnyugszik, és csak akkor tolta el magától, hogy az arcába nézhessen. Régen ilyenkor mindig kisimította az arcából a haját, és eljátszott vele. Most úgy érezte, hogy ez a mozdulat túlságosan is árulkodó lenne, így inkább felállt, és töltött magának egy pohár vizet.
Ivás közben a pohár pereme fölött az asszonyt figyelte.
– Tisztában vagy vele, hogy a vágy annyira elvette az eszünket, hogy még védekezni is elfelejtettünk? – kérdezte gúnyosan. – Jaj, most jut eszembe, hogy arra semmi szükség. Szerencse, hogy az ilyesmivel nem kell törődnöd!
Hihetetlenül gonosz ember, gondolta Emma viszolyogva, és elfordította az arcát. A végső döfést meghagyta a végére. Hihetetlen, hogy ez után a csodálatos szeretkezés után képes ilyet mondani, csak azért, hogy megbántsa. A férfi gyűlölködő megjegyzése minden illúzióját végleg összetörte.
– Ezt nem kellett volna – felelte mereven.
– Miért? Csak az igazat mondtam.
Nyilván úgysem hinné el, hogy időközben gyerekünk született, gondolta Emma. Most már mindegy, elmondom neki, és kész. De előbb még felöltözöm.
Vincenzo kifejezéstelen arccal figyelte. Milyen csalóka a testi vágy. Elhitet az emberrel valamit, ami nem is létezik, és amint megtörtént a kielégülés, nem marad más, csak a kemény, hideg tények.
Ez a nő már semmit sem jelent neki. Emma csak azért feküdt le vele, hogy ő beleegyezzen a válásba. Hirtelen semmi mást nem akart, csak hogy Emma minél előbb tűnjön el a szeme elől. Gyorsan öltözködni kezdett.
Miután az asszony felvette a ruháját és kisimította a haját az arcából, váratlanul odafordult a férjéhez.
– Valójában azért jöttem, hogy elmondjak neked valamit.
Vincenzo futó pillantást vetett csak rá, még az öltözködést sem hagyta abba.
– Már alig várom, hogy halljam – jegyezte meg csípősen.
Emma vett egy nagy levegőt. Nincs értelme tovább halogatnia.
– Vincenzo, neked… – kezdte, de elcsuklott a hangja. Megköszörülte a torkát, hogy folytatni tudja a mondatot. – Úgy értem, nekünk… – A szíve majd kiugrott a helyéből, de már nem volt visszaút. – Szóval van egy gyerekünk. Egy kisfiú. Fiad született.