Árral szembe

Menekülés

- Ez lenyűgöző... - most először láttam a szemében valamiféle érzelmet. Tényleg érdekli. Elmosolyodtam és visszaöltöztem. Valamilyen szinten mindenkinek kell értenie a gépekhez, különben nem marad életben ebben a világban. De elismerem, nem sokan próbálnák meg pótolni elveszett testrészüket, egyrészt, mert rendkívül bonyolult, másrészt mert nagyon kockázatos. Ha rosszul csatlakoztatod a drótokat, az végzetes következményekkel járhat. De nekem szükségem volt a karomra, mégpedig amilyen hamar csak lehetett. Bár így se voltam elég gyors... - Megkérdezhetem, hogyan vesztetted el? - zökkentett vissza a rideg valóságba a rideg álomvilágból Amsden.

- Meg.

- És válaszolni is fogsz? - kérdezte kis szünet után, mikor rájött, hogy nem fogom rögtön elárulni.

- Az attól függ - válaszoltam. 

- Mitől? Várj, hadd találjam ki! – mondta, mikor már nyitottam a számat. – Ha mesélek a hegről és a kalapról, ugye?

- Pontosan. – imádom az alkukat. És a fogadásokat.

- Tudod, ez egy hosszú történet - sóhajtott Amsden.

- Annál jobb - kezdtem felélénkülni. 

- És nem hiszem, hogy... - kezdte, de ekkor valahol a városban sziréna szólalt meg. Feszülten figyeltünk. Talán az erre járőröző rendőrök mégis észrevettek minket és értesítették a főkapitányságot...

- Erre jön. – jelentettem ki. Egymásra néztünk és ott, abban a pillanatban valami eldöntetett. Együtt menekülünk. Nem hagyjuk hátra a másikat. Segítünk egymáson.

Kezembe vettem a nyakamban lógó medált és a köpenyem alatt található helyére illesztettem. Ez működésbe hozta fémszárnyaimat, amit a hátamra erősítve hordok. Ha ki vannak kapcsolva, csak egy kicsit szögletes gázpalacknak látszik, de most  gőz csapott ki a dobozból, és a bronzszínű fémszárnyak a levegőbe emeltek. Amsden tátott szájjal nézett rám, én pedig sütkéreztem a ritkán tapasztalt csodálatban, de a pisztolylövés kizökkentett minket. A fejemre húztam a szemüvegem. Elkaptam Amsdent és együtt kiugrottunk az ablakon. A szárnyak szerencsére bírják a terhelést.

Pont akkor értek oda a rendőrök. Kipattantak a járműből és össze-vissza kezdtek lövöldözni. Persze nem találtak el, túlságosan össze voltak zavarodva. Eszeveszett sebességgel repültünk följebb és följebb, mígnem áttörtünk a gyárak füstjének sűrű mennyezetén és a tiszta kék égen szárnyaltunk. Imádom a szárnyaimat.

Hallottam, hogy Amsden kiabál valamit, de a süvítő ellenszéltől egy szavát sem értettem. Viszont tudtam, hogy kezdünk kifogyni az üzemanyagból. Le kell szállnunk, akárhol is vagyunk. Süllyedni kezdtünk és hamarosan ismét a füst alá kerültünk. Ez nem lehet igaz...

Üdv! Ez egy rövid rész lett, de egy kedves hozzászólás ihlettel töltött fel, és hamarosan jelentkezek új fejezetekkel és új kalandokkal. Addig is kellemes nyarat! ^_^