Árral szembe

Ötszázezer rukó

- Ez nem lesz elég, fiatalember! Ide gyorsan még ötöt, vagy kihajítalak! – förmedt rá a csapos egy szerencsétlen srácra. Nem sokkal lehetett idősebb, mint én. Volt valami különös ebben a fiúban. És az a furcsa heg a bal kézfején... Lefogadom, hogy hosszú története van. Én pedig imádom a hosszú történeteket. Akárhogy is, valami megfogott benne. És meg akartam ismerni. Talán naiv vagyok, talán óvatlan lépés ez a részemről, de úgy érzem, nem engedhetem el...

- Kifizetem. Velem van.

- Köszönöm, kisasszony... - morogta a csapos. Egy pillanatig gyanakvóan nézett rám, aztán megvonta a vállát és eltette az öt rukót. Elvégre neki csak a pénz számít, az mindegy, kitől.

A srác meglepődött. De nem szólt semmit, csak biccentett és kisétált a fogadó ajtaján. Na nem, azt már nem, gondoltam magamban. Nem lépsz le ilyen könnyen.

- Hé, várj már! – kiáltottam utána. Felkaptam a táskámat és a köpenyemet, majd kirohantam utána. Szerencse, hogy ilyen feltűnő hajszínben részesült. A kalap alól is kikandikálnak tűzvörös fürtjei, így nem menekülhet előlem, észreveszem. Átverekedtem magam a tömegen, megragadtam a karját és behúztam egy félreeső sikátorba egy kiszuperált vaskályha, egy hordó, és egy azon ülő, girhes utcamacska társaságába.

- Sicc! – zavartam arrébb az állatot, mire sértődötten nyújtózott egyet, majd egy ugrással eltűnt a tetőn. Kényelembe helyeztem magam a hordón, és intettem szótlan társamnak, hogy üljön a kályhára. Helyet foglalt, a térdére támasztotta a karját, öklére az állát, és a szemembe nézett. Félelmetes szempár. Fekete, mint a szurok, de mintha folyamatosan mozogna valami a mélyén. Valami vad. Lefogadom, hogy bomlanak utána a nők... Persze, én nem ilyen vagyok. Nem ám. Rezzenéstelen tekintettel bámult rám, úgyhogy belementem a játékba. Felvettem a fapofámat és én is mozdulatlanul figyeltem.

Kezdett idegesíteni a dolog. De nem mutattam, megmakacsoltam magam és láthatóan ő is. Talán napokig ültünk volna így itt, ha nem bukkannak fel a nyavalyás rendőrök. Az idióták. Mérföldekről meg lehet hallani a sarkantyús csizmáik kopogását a macskakövön. Újdonsült ismerősömet legalább annyira megzavarta a hang, mint jómagamat, úgyhogy feltételeztem, hogy neki is van némi rendeznivalója velük. Már túl közel jártak ahhoz, hogy ki tudjunk futni a zsákutcából, ezért idegesen kutattunk járható menekülési útvonal után. A vörös bakot tartott és az ablakpárkányra bökött. Felkapaszkodtam, majd felhúztam őt is. A rendőrök már csak az üres sikátort láthatták. Egy elhagyatott szobába jutottunk. Nem volt benne más, csak egy poros, régi, szakadt kanapé, egy ütött-kopott zongora, hasonló állapotban lévő székkel, és egy ingaóra, amiből már potyogtak a fogaskerekek és rugók szanaszét.

- Na? – fordultam felé. – Bámuljuk egymást még pár hétig vagy beszélsz?

- Mit akarsz? És miért segítettél? – lefogadom, hogy nem egy közösségi ember.

- Nagyon szívesen, igazán nincs mit. De nem neheztelek, mert te is segítettél elfutni a rendőrök elől, úgyhogy kvittek vagyunk.

- Nem válaszoltál. – tyű, ez aztán szófukar egy alak.

- Hogy mit akarok? Világbékét, nyugalmat, pénzt, saját házat, sorolhatnám. De tőled valami egészen mást.

- És mégis mit?

- Haha, látod, ez a vicc az egészben! – lazán lehuppantam az ősrégi kanapéra és elnyújtóztam rajta. – Gőzöm sincs.

- Jelenleg nincs jobb dolgom, megvárom, míg rájössz. Türelmes ember vagyok. – leült a zongora mellé és megint bámulni kezdett.

- Na, nem, nem megyek bele megint! – ültem föl. – Csak kíváncsi vagyok. Ennyi.

- Mire vagy kíváncsi?

- Érdekel például az a heg. Nem hiszem, hogy egy közönséges baleset ilyen szabályos spirál alakú nyomot hagy. Azonkívül furcsa, hogy szemmel láthatóan legalább tíz éves az a kalap, ha nem több, de nem javítod meg se a szemüveget, se az órát rajta. Miért? Valamiféle emlék?

- Hagyj békén. – mogorván elfordult és valami régi keringőt kezdett játszani a zongorán. Kiszedem belőle a titkát, ha addig élek is. Lefogadom, hogy érdemes.

- Egyébként Raven vagyok, ha érdekel, de hívj nyugodtan Ravynek. Téged hogy hívnak?

- Nem érdekel. – abbahagyta a játékot és szembefordult velem. – De azért üdv, Ravy. Az én nevem Amsden. – egy pillanatra elmosolyodott. Esküszöm láttam, fogadni mernék rá! Na, mégiscsak emberből van ez az Amsden. Végigmért tetőtől talpig, majd a karomra tévedt a tekintete. Ezt ne, ezt nagyon ne! Gondosan rejtegetem a jobb karomat, hosszú köpeny, vastag gépészkesztyű, mindent bevetek. Idegesen feljebb húztam a kesztyűmet, de így se takarta el teljesen a kezem. Francba... Erről is ennyit. Ha rájön, hogy ujjat húztam a hadsereggel, nekem lőttek. Ő is megpróbál majd feladni a rendőrségen, hiszen talán az egész országban az én fejemre van kitűzve a legnagyobb vérdíj. És ha az arcomról nem is, de a karomról bárki felismer. De abból nem eszik! Izmaim megfeszültek...

- Mi történt a karoddal? – eddig készenlétben álltam, hogy elmenekülhessek, szokás szerint, de most teljesen ledöbbentem. Nem tudja? Tele van plakátokkal minden!

- De hát... A plakátok... Nem láttad a plakátokat? Tudod, „aki a rendszert támadja, veszélyes, ő itt különösen, ötszázezer rukót kap, aki elfogja, élve vagy halva", ilyesmi. – szavaltam az ismerős szöveget, szándékosan színpadiasan.

- Persze, hogy felismertelek. Nem azt kérdeztem, hogy mennyit ér a fejed, hanem, hogy mi történt a karoddal? – nem akarja a vérdíjat? Miért érdekli a karom? Összezavarodtam. Hiszen ötszázezer rukó, az mégiscsak ötszázezer rukó. Csak bámultam rá és képtelen voltam megérteni.

- Hé, nyugalom! Eszembe sincs a hatalom kutyáinak átadni téged. Csak tudod, én is kíváncsi vagyok. Mi történt a karoddal?

- De... Miért nem? – már majdnem sírtam... Lefogadom, szánalmas látványt nyújtottam.

- Azért, mert kifejezetten tisztelem azokat, akik szembeszállnak ezekkel a szörnyetegekkel. Mondom, eszembe sem jutott, hogy feladjalak. Nem kell az a pénz, amit tőlük kapnék. – kissé megemelte a kalapját. El sem hiszem. Ilyen emberrel én még nem találkoztam. Persze, vannak páran, akik ellenzik a hadsereg uralmát, de senki nem állt még mellém ilyen nyíltan. Letöröltem az arcomat, mert tartottam tőle, hogy könnyes. Mély levegőt vettem.

- Ezt értékelem. Cserébe válaszolok a kérdésedre. – felálltam, ledobtam a köpenyemet, majd feltűrtem az ingem ujját és levettem a kesztyűt. Így teljes egészében látszott a jobb karom. Ami... Fémből volt. A felkarom felétől az ujjam végéig. - Lítium, vas és volfrám. Tele titkos rekeszekkel, meg mindennel, amire szükségem van, de ami a legjobb, hogy tudom mozgatni. – hogy demonstráljam a dolgot, ökölbe szorítottam a kezem és a levegőbe bokszoltam. Igen, büszke vagyok rá. - Nem volt egyszerű, de hosszas kísérletezés után képes voltam kifejleszteni egy érzékeny drótot, amit az idegeimre csatoltam. Aztán, mikor lett egy kis időm, fejlesztgettem. – megnyomtam a csuklóm alatt egy gombot, mire a kezembe csusszant egy éles kés. Amsden visszahőkölt, mire elnevettem magam és visszatettem a helyére a fegyvert. - Bevallom, még egyszer nem tudnám megcsinálni, de akkor muszáj volt, és ha valamit meg kell tennie az embernek, akkor bármire képes. – elhallgattam. Ritkán beszélek a karomról. És eszembe jutott, hogy miért is ilyen.