Tina olyan gyorsan vált a legjobb barátommá, hogy tulajdonképpen fel sem tudtam fogni. De ő sem. Az a két év korkülönbség semmiben nem szabott gátat a barátságunkban, olyan volt, mintha nem is létezett volna. Utólag mindig azon gondolkoztam, hogy most vagy Tina volt túl érett vagy pedig én voltam túl gyerekes. A válasz még így egy évtized után sem tisztázódott, talán az univerzum titka marad örökre, hogy miképp jöhetett létre ekkora kötelék köztünk.
Teltek a nyarak, egyre több emlékett halmoztunk fel, olyanokat amiket akkor nagyon fontosnak és felejthetetlennek tartottunk, de mára már nem emlékszünk rájuk.
Valamikor 11 éves korom körül történhetett, hogy a Tina és az én anyukám összevesztek. Szörnyű nap volt. Valami nagy dolgon veszhettek össze, mert attól a naptól kezdve meg volt tiltva nekünk, hogy barátok legyünk.
Eltelt az első nyaram nélküle és jött a szeptember. Az iskola. Az egyetlen hely ahol mindig láthattuk egymást. De nem beszélhettünk. Egyikőnk sem akart otthon kockáztatni egy nagy vitát.
S habár a barátságunk tiltott volt mi nem szűntünk meg barátoknak lenni. Minden mozdulatunkból tudni lehetett, hogy mi igenis barátok vagyunk. Érezni lehetett a pillantásainkból, szavak nélkül komunikáltunk egymással. Próbáltuk úgy rendezni, hogy mindig egy társaságba keveredjünk s ez legtöbbször sikerült is. Egymással lógtunk a suliba, meg az esküvőkön, mindenhol ahol csak lehetett.
Legjobb barátok maradtunk, akár tiltott volt, akár nem.
Amikor pedig a szüleink emlékeztettek minket arra, hogy a másikunk mennyire rossz, mi hallgatásos beleegyezés helyett csak ennyit mondtunk:
- Nem az.
Talán ez is bizonyíték volt arra, hogy mi Tinával márpedig barátok vagyunk.
ESTÁS LEYENDO
Februári lányok
No FicciónIGAZ TÖRTÉNET!!!! Az elkövetkezendő pár fejezetben az életem egyik legmeghatározóbb "érzelmi hullámvasútját" próbálom meg szavakba önteni. A sztori minden cselekménye megtörtént, a szereplők pedig valahol tényleg léteznek a nagyvilágban. Egyedüli ha...
