100 éve várok rád

~11.~

Elindultunk a kelta romok felé. A fényes mezőre, amit első repülésemnél láttam. Mágia nélkül, egy majdnem 12 órás túra állt előttünk. Összepakoltam néhány holmit, aztán indultunk is. Mivel „pihentetni" kell a mágiámat, nem változhatok át, vagy válthatok sebességet. Úgyhogy marad a normál tempó. De nem is baj. Így legalább alaposan átbeszélhettük a bűbáj minden részletét, hogy véletlenül se legyen majd gond.

Illetve Josh még mesélt más dolgokról is. Például, hogy Sophie könyvéből, a kristályokról szóló részt, rosszul fordítottam.

'Meg lehet változtatni a kristályok alakját. Hiszen Sophie is megcsinálta. Csak elpusztítani nem lehet őket. Atomjaira is törheted, de amíg megvan minden darabja, addig össze lehet rakni.'

És mesélt a keltákról is. Pontosabban az állati alakjukról, amiben most is élnek. Nem kell ételt vagy italt fogyasztaniuk. Nem kell aludniuk (bár megteszik) és nem öregszenek. Nem betegszenek meg, és a sérüléseik is gyorsan gyógyulnak. Pontosan, ahogy Sophie mondta: megáll számukra az idő. Mellesleg ez megmagyarázza, hogy éltek túl 120 évet, egy olyan helyen, ahol mérgező vadvirágokon kívül semmi nem terem meg.

Kisebb pihenőkel, 11 óra és 50 percet sétáltunk, míg végül elértünk a kelta romokhoz, és a –meglepően szabálytalan formájú –tisztáshoz. A kelták fénye, elűzve az éjszakát, az egész területet betöltötte.

A romvár a tisztás teljes bal oldalát körülvette. Az 'emberek' a tisztáson elszórva helyezkedtek el, kisebb csoportokban, ám az uralkodó –akit hófehér színéről könnyen fel lehetett ismerni– a tisztás legészakabbi pontjáról figyelte jöttünket. Mondanom sem kell, hogy nem csak ezt az egy pillantást kaptam az érkezésemre.

'Ki vagy?' Kérdezte a király, mély hangján. Nem mentem hozzá közel, így viszonylag hangosan szólaltam meg, hogy ne csak ő, de a tisztáson mindenki hallja, amit mondok.

–Rebecca Peterson vagyok. Sophia McDermot dédunokája. És szerintem mind pontosan tudjátok, hogy miért jöttem –mondtam, majd kioldottam a láncomat, jobb kezemmel felemelve a medált, és kicsit halkabban folytattam –Hiszen ti hívtatok ide –mélyen a király szemébe nézve még hozzátettem –Segíteni jöttem.

'Bízhatunk benne?' Kérdezte a király már Josh-tól, aki végig mellettem állt, mint egy testőr.

'Teljes mértékben' Felelte neki.

'Jól van hát. Tedd, amit tenned kell' mondta. Vettem egy nagy levegőt, majd odasétáltam a királyhoz, és elvettem a medál másik felét. Ez után odamentem a várrom oldalában lévő, még épen maradt oltárhoz.

Ez egy kőasztal volt, rajta mindenféle, számomra ismeretlen eszközzel, könyvekkel, és egy –üvegnek tűnő– díszes tállal. De, hogy nem üveg volt az is biztos. Ezen az asztalon meg sem látszott, hogy volt itt valami, ami lerombolt egy egész várost.

Beleraktam a tálba a két aranyláncon lévő medált, majd ráöntöttem egy keveset a kút vizéből. Letettem a kezemet a tál két oldalára.

–Lasair blaze –mondtam, mire a víz meggyulladt, mintha csak benzin lenne. Most emelnem kell a hőfokot. Legalább 1000-re. Az aranynak meg kell olvadnia.

–Tog an teas an òir –lenéztem. Az olvadáspontot elérte, de teljesen meg kell olvadnia – Tog an teas an òir. Tog an teas an òir –most már jó. Megolvadt az arany. Tökéletes. Az arany fontos ebben a bűbájban. Sophie trükkös volt, hogy ezt használta. Mivel ezen az asztalon minden kelta mágiával van létrehozva, kellett valami, ami megtalálható a természetben. Amikor kész a varászlat, a mágia ki fog áramlani az aranyba, ami továbbítja a földbe, a föld pedig vissza a tulajdonosaiba.

A következő lépésben össze kell forrasztani a rubint. Behunytam a szemem.

–Sheisih paidir draoid hedah. Sheisih paidir draoid hedah. Sheisih paidir draoid hedah –felemelem a kezemet párhuzamosan az asztallal. Nem láttam, de a kristályoknak is vele kellett emelkednie. Majd egyre közelebb vittem őket egymáshoz, a lángoló tál fölött. Égetett, de ki kellett bírnom. A kristályoknak is egyre közelebb kellett menni egymáshoz. Közben folyamatosan mondtam a bűbájt. Függőlegesbe fordítottam a kezeimet, úgy, hogy a két tenyerem egymás felé nézzem. És végül összeérintettem a középső ujjaimat, mire a tűz egy pillanatra hatalmas lánggal fellobbant, megperzselte a kezemet, de hamar visszatért alaphelyzetébe.

Felnéztem. A kristály immár lánc nélkül, egészben, vörös fénnyel ragyogva, ott lebegett a szemem előtt. De ez már nagyon lefárasztott. Egyre jobban éreztem, ahogy az energia kezdi elhagyni a testem. Egyszerre kellett éltetnem a tüzet, hogy meg ne keményedjen az arany, és forrasztani a medált. Gyengültem. De folytatnom kellett, nem állhatok itt meg. Csak az a baj, hogy a neheze még hátra van. Még fel kell oldanom Sophie bűbáját, továbbra is melegen tartva az aranyat, és egyben tartva a medált. Mert igen. Ha nem figyelek, újra széttörik, és kezdhetem, előröl.

–A thoirt release a 'mhallachid. A thoirt release a 'mhallachid – Ezt ismételgettem nagyon hosszú ideig, nem is számoltam meddig. De egy idő után elkezdtem érezni, hogy elhagy az erőm. Felgyorsult, és egyenetlenné vált a légzésem. Lenéztem és láttam, hogy borzasztóan remeg a kezem. De nem hagytam abba. Nem hagyhattam abba. Most nem. Amikor ilyen közel a cél, nem. Folytattam.

– A thoirt release a 'mhallachid. A thoirt release a 'mhallachid. A thoirt... release... a 'mhallachid... –kezdett kiszorulni a levegő a tüdőmből. Térdre estem. De folytattam. Hallottam, hogy valaki rohan felém. Letérdelt mellém, és elkapott, mielőtt eldőltem volna. Emberi kezek kaptak el. Működik! Folytatnom kell. Nem néztem meg ki volt az, de volt egy sejtésem. Megfogta a vállam, majd velem együtt kezdte el mondani a szöveget. Éreztem, hogy visszaáramlik belém az energia. Együtt folytattuk. A hangja alapján már biztosan tudtam, hogy ő az.

– A thoirt release a 'mhallachid –Ez volt az utolsó. Éreztük. Mindkettőnkön hirtelen átfutott az energia. A kristály leesett a földre, és darabokra tört, én pedig hátra dőltem, egyenesen Josh karjaiba. Átölelt.

–Sikerült –suttogtam neki.

–Megcsináltad –válaszolta. Pontosan olyan volt a hangja, mint a fejemben.

–Megcsináltuk –feleltem, majd felültem, és megfordultam. Látni akartam, hogy néz ki. Sötétbarna haj. Világoskék szem. Édes istenem, de gyönyörű az a szem. Még egyszer szorosan átöleltem. Visszaölelt, de ezt a boldog pillanatot, egy mély férfihang szakította félbe. A király hangja.

–Állj fel Rebecca –mondta. Én hátra néztem. Az uralkodó állt előttem, aki a kezét felém nyújtotta, hogy felsegítsen. Én elfogadtam, nem akartam tiszteletlen lenni.

–Rebecca, hatalmas köszönettel tartozunk neked. Befejezted, amit a lányom elkezdett. Viszont lenne még egy kérésünk, amit Sophia valószínűleg nem továbbított neked –itt egy pillanatra megállt, de én csak értetlenül néztem rá –Mint a lányom egyeneságú leszármazottja, azt szeretnénk, ha utánam te lennél a következő uralkodó.

//Ha tetszett szavazzatok, ha nem, írjátok meg kommentben miért! Nemsokára jön a befejező rész! ;)//