100 éve várok rád

~2.~

–Hogy érted azt, hogy Glencoe-ba mész?! –kérdezte Anna, aki szinte kirobbant a dühtől.

–Úgy ahogy mondom. Glencoe-ba megyek –közöltem vele, miközben pakoltam a ruháimat.

–Egyáltalán hol van ez a Glencoe? És hogy jutsz oda?

–Innen körülbelül 90 mérföld az A82-es autópályán. Nincs 2 óra.

–De nem mehetsz el! Csak most kezdődött el az év! És amúgy is, miért akarsz te oda menni? –most már kicsit visszavett a hangjából, de szeméből továbbra is sütött az értetlenség.

–Ott él a nagymamám, és csak tőle kaphatok válaszokat.

–Jó, én ezt értem, de akkor sem mehetsz el egyedül. Legalább hadd menjek veled! –szemében az értetlenség féltéssé változott. Engem féltett. És meg tudtam érteni miért. Ezen kívül, épp elég ideje ismertem Annát ahhoz, hogy tudjam, úgysem adja fel. Nem akartam, hogy velem jöjjön, de nem rosszindulatból, csak ki tudja, mi történhet velünk ennyire messze. De végül beleegyeztem.

–Oké, gyere –mondtam. Kivételesen nem láttam, hogy úgy kicsattanna az örömtől, mint ahogy szokott. Inkább csak megnyugodott.

4 óra körül indultunk el. A 18. születésnapomra kaptam apámtól egy sötétkék Volkswagen Jetta-t, és habár volt jogsim, nem gyakran vezettem. Most muszáj volt. Viszont nem bántam meg, hogy Anna velem jött, hiszen 2 óra autókázás várt rám, és jó volt, hogy nem vagyok egyedül.

Mind a ketten farmert viseltünk. Anna egy „Do what you love, love what you do" feliratú pólót vett fel, én egy egyszerű kéket. Sosem szerettem a túlcsicsázott, ilyen mintás, olyan feliratos pólókat és ruhákat, bár Anna hatására, az elmúlt évben jó pár ilyet is beszereztem.

Az út elég lassan telt. Egy ideig semmi nem történt. Egyszerű autópályán haladtunk, ami mellett települések voltak, 120 és 140 Km/h között ingadozva, miközben néha meg-megszakadva szólt a rádió. Én leginkább az utat figyeltem, Anna pedig a tájat szemlélte, majd váratlanul, egyszer csak megszólalt:

–Meg sem kérdeztem, mit beszéltél óra után Mr. Roberts-szel –mondta elég sok közönnyel a hangjában.

–Elmeséltem neki az álmomat, aztán kérdezgetett, majd ott lyukadtunk ki, hogy anyukám Glencoe-ban halt meg –feleltem neki, erre értetlenül nézett rám.

–És erre neked az az ötleted támadt, hogy te is odamész?

–Hát... Mondjuk... Leginkább azért, mert anyukám nagyon furcsa körülmények között halt meg. És amúgy is itt van ez a sztori a keltákról meg a medálról. Mivel családi örökség, gondoltam a nagymamám talán tud róla valamit mondani.

–Aha –mondta Anna, enyhén elnyújtva a szót, majd újra az ablak felé fordította a tekintetét. Majd elértünk Alexandria és Balloch közelébe. Ezeknek a városnak a szélétől kezdődik a Loch Lomond tó. Ezután már szinte csak ennek a partján haladtunk. Mesébe illően gyönyörű tájakon mentünk át. És szinte senkivel nem találkoztunk az út során.

Éppen bementünk egy erdőbe, mikor megláttam valami hihetetlenül fényeset a fák között. Megesküdtem volna, hogy szarvas alakja volt. 'Biztos csak hallucináltam... Kezdek megőrülni? Talán.'

De mindegy is, hiszen egyik oldalunkon a Lomond, a másikon hegyek, melyeknek a lábánál húzódó autópályán, gyönyörű helyeken haladtunk át. Néhol volt egy-egy kisebb, nagyobb település, például Luss, Inverbeg, vagy Tarbet, de mi csak jóval később, Ardlui-nál álltunk meg tankolni. Ez már a Lomond végében volt. A benzinkút elég kicsi volt, és ahogy az autópálya is, teljesen üres. Ez kezdett már kicsit fura lenni. Megtankoltam az autót, Anna pedig bement az épületbe fizetni, és venni néhány dolgot. Én addig az autó mellett álltam. Hirtelen megjelent előttem egy ismeretlen férfi. Magas, széles vállú, szőke hajú volt, talpig feketébe öltözve. Hátára egy vadászpuska, övére 2 pisztoly, kések, és egy bőrtasak volt erősítve. Minden felszerelés egy G betűvel volt ellátva. Csupasz nyakát és alkarját végig hegek és sebek borították.

–Rebecca Peterson? –Szólalt meg a férfi.

–Igen –feleltem. Az idegen egy túl hosszú pillanatig a szemembe nézett, amitől -mint mindig- zavarba jöttem, és valószínűleg el is vörösödtem. Szemében megbánás tükröződött. Közelebb lépett.

–Ez fájni fog –mondta a férfi, majd megragadta a karom, és isten tudja honnan, előrántott egy akkora tűt, amilyet még életemben nem láttam, és olyan gyorsan, hogy szemmel alig tudtam követni, a nyakamba szúrta. Először őrjítő fájdalmat éreztem, ami mintha a csontjaimig hatolt volna. Sikítani akartam, de minden hang megakadta a torkomon. Éreztem, ahogy az a valami, amit belém szúrt, végigmegy az ereimben, és elgyengíti a testem minden porcikáját. Éreztem, ahogy összecsuklik a térdem, de a férfi két erős karja elkap, felemel, majd elvisz a benzinkútról. Ellenkezni, kiáltani akartam, de nem voltam rá képes. Ezután elhomályosodott a látásom, és többet nem éreztem semmit.

Egy idegen helyen ébredtem. Semmi sem volt ismerős, talán csak az összetéveszthetetlen fenyőillat. Viszonylag nagy, négyzet alaprajzú szoba volt. A padlója koromfekete és sáros, a falai fából épültek. Tőlem balra, a fal teljes hosszán G betűvel ellátott fegyverek lógtak. Kisebb-nagyobb vadászpuskák, pisztolyok, kések és bárdok függtek szögeken és köteleken. Vagy sosem voltak még használva, vagy valaki nagyon figyelt a tisztaságukra, mert úgy fénylettek, mint a vadonatújak. Ajtó nem volt, csak egy szögletes lyuk a velem szemben lévő falon. Én egy székben ültem. Az ajtón át fenyők sokaságát és hegyvonulatokat láttam. 'Hát innen jön az illat!' Gondoltam. Egyre ismerősebb volt a hely. A karomban egy enyhe, szúró fájdalmat éreztem. 'Mi a fene?' A karomból egy tű állt ki, (már tényleg nagyon utálom a tűket...) ami egy csövön keresztül egy átlátszó tasakba, vörös folyadékot vezetett el. Vér. Megpróbáltam felállni, de azonnal megszédültem, és gyakorlatilag visszaestem székbe. Az vagy az előző anyag utóhatása volt, vagy tényleg levették a véremet. Reméltem, hogy az előbbi, de nem tudtam eldönteni. Hirtelen, tőlem jobbra kinyílt egy ajtó, és az a férfi lépett ki rajta, aki elvitt engem a benzinkúttól. A szívem most sokkal gyorsabban dobogott.

–Ó, felébredtél? –kérdezte a férfi arcán fura vigyorral.

–Nem, még alszom... -feleltem neki enyhe szarkazmussal a hangomban. A férfi vigyora még jobban kiszélesedett.

–Milyen éles nyelve van a kislánynak –szívesen az arcába vágtam volna még 1-2 dolgot, de inkább nyugodt hangon folytattam:

–Ki maga?

–Egy vadász. A Kelták ellensége – „Egy vadász". Ez nagyon furcsán hangzott

–És mit akar tőlem? –erre felhúzta a jobb szemöldökét.

–Nem jöttél még rá? –válaszolt kérdéssel a kérdésemre. –Nálad van a medál.

–A medál? –kérdeztem értetlenül, aztán lenéztem a mellkasomra, és leesett –Mire kell neked a medálom?

–Anno Sophia McDermot azt hitte a varázslatával megvédi a népét. De valójában sokkal gyengébbé tette őket. És mivel te vagy a hercegnő leszármazottja, nálad van a medál és megvan az erőd ahhoz, hogy megtörd a bűbájt. Na, mi ezt nem szeretnénk. Úgyhogy add ide nekem a medált, hogy elpusztíthassam, és szabadon távozhatsz –mondta a férfi és kinyújtotta a kezét.

–Miért nem vetted csak úgy el?

–Varázslat védi. Nem tudom elvenni –láttam a férfi arcán, hogy egyre idegesebb, ezért gondoltam húzom még egy kicsit az agyát.

–És miért veszed le a véremet?

–A kelták vére különleges. Elégedj meg ennyivel – ő még mindig a tenyerét felfele fordítva tartotta a kezét. Kezdett besötétedni.

–Ezek szerint én is Kelta vagyok?

–Milyen buta egy lány vagy te! Mit gondolsz ha Sophia McDermot leszármazottja vagy, akkor mégis mi lennél? És kezdesz nagyon idegessé tenni. És ha én ideges vagyok az neked fájni fog –erre már tényleg megijedtem volna, de hirtelen megláttam az ajtóban egy fényes szarvas alakját.

//Ha tetszett szavazzatok, ha nem, írjátok meg kommentben miért! Holnap új rész! ;)//