100 éve várok rád

~8.~

Két hétig így teltek a napok. Minden nap edzettünk, és minden nap tanultam valami újat. Charlotte nagyon büszke volt rám, és én is magamra. Mindig is csak egy voltam a sok közül, de most úgy éreztem különleges vagyok. Valami nagynak a kezdete. És az a valami egyre közelebb volt hozzám. Ez volt a tizenötödik nap.

'Ne szórakozz Becca.'

–Nem szórakozom. Három napja próbálkozom vele. Mi van, ha nem tudom megcsinálni?

'De igen. Meg tudod csinálni. Mind meg tudjuk csinálni. Csak nézz rám. Ez a legalapvetőbb mágiánk. És amúgy is ennél már sokkal nehezebbeket is megcsináltál. Ha hiszel magadban ez is menni fog!'

–Oké –vettem egy nagy levegőt. A sarkamon ülve térdeltem. A karomat szorosan az oldalamhoz húztam, a felkarom és az alkarom merőleges volt egymásra, a két tenyerem felfelé nézett. Már vagy öt perce így ültem. Nem volt egy kényelmes póz. De szerinte muszáj, mert így tudom koncentrálni az erőmet egy pontba. Nagyon lassan mondtam: –Mean-fiàs –És valami történt. Hirtelen energia töltött el. Mindenütt fehér fényt láttam. A tüdőmből kiszorult a levegő. Majd éreztem, ahogy a csontjaim deformálódni kezdenek. Az egész testfelépítésem megváltozott. Összementem. A lábam helyett karmok nőttek, a karom helyett szárnyak. Sólyommá változtam. Egy hófehér vándorsólyommá. Az egész varázslat alatt erre gondoltam.

'Sikerült!' Szólaltam meg gondolatban. Nem voltam biztos benne, hogy hall engem.

'Ugye megmondtam?' Válaszolta. De igen. Hall engem.

Elképzelhetetlenül boldog voltam. Sikerült megcsinálnom a bűbájt, amitől a legjobban féltem. Úgy éreztem bármire képes vagyok. Úgyhogy gondoltam, miért is ne? Egy hangos sivítás-kiáltás kíséretében elrugaszkodtam a talajtól, és néhány pillanattal később már 1000 méternél is magasabban járhattam. Hogy honnan tudtam? Onnan, hogy egy magasságban voltam a Bidean Nam Bian csúcsával. Glencoe legmagasabb hegyével. Újra puskagolyónak éreztem magamat. Olyan volt mintha másodpercek alatt eljuthatnék a –körülbelül 7 kilóméterre lévő – havas hegycsúcshoz.

Hihetetlen érzés volt. A magasban szállni, sőt nem is szállni. Inkább felfeküdni a szél hátára, mintha csak lebegnék. Mégis elképesztően gyors voltam. Az egész skót felföld elterült alattam. Láttam a Glencoe-völgyet, a Loch Lomond-ot, a végtelen folyókat és erdőket. Mindent élesen, sólyom-szemmel láttam. De észrevettem valamit. Az egyik hegyen egy viszonylag nagy, fákkal körülvett mezőt, de nem is ez volt benne a különleges. Hanem, hogy úgy fénylett, mint egy reptéri leszállópálya. Mi a fene lehet ez? És hogy nem vette még észre senki?

Aztán hirtelen leesett. 'Hallasz?' Kezdtem. Semmi válasz. Nem. Nyilván, ilyen távolságból nem működik ez a telekommunikációs izé.

Zuhanórepülésben, rettenetes sebességgel próbáltam landolni a mezőre, ám ez nem igazán sikerült. Körülbelül 400 méter után túlságosan felgyorsultam, és éreztem, hogy ilyen sebességből nem sülhet ki jó. Kicsit befordítottam a szárnyaimat, hogy ellensúlyozzam a sebességet, és lelassítsam magamat, mint egy ejtőernyő. Ez után megpróbáltam kicsit lassabban haladni, ami néha sikerült is néha nem, de a landolásom katasztrófa volt. A lassulás még egész jól sikerült volna, de sikeresen orral, akarom mondani csőrrel érkeztem a talajra. Talán még nyomot is hagytam magam után. És elég kicsi hiányzott, hogy egy fának is nekimenjek. Morcosan feltápászkodtam, majd fejben újra kimondtam a bűbájt: 'Mean-fiàs.' Visszaváltoztam önmagammá.

–Azt hiszem eltörtem az orrom –mondtam, miközben két kézzel fogtam az orromat.

'Rendbejön. Na, milyen volt?' Kérdezte.

–Eszméletlen. És láttam valami érdekeset. Innen körülbelül 6 kilóméterre volt egy mező.

'I-igazán?' Kérdezte remegő hangon.

–Igazán. És brutálisan fénylett. Mintha, nem is tudom, több száz fénylő valami lenne ott. De mi is lehet az a sok valami? –hatásszünet –talán Kelta szarvasok?

'Szóval megtaláltad. Igen az a mezőnk. Ott élnek. Elrejtve a világ elől. Elég jó hely, mert Ballachulish, a hozzá legközelebb lévő város is négy mérföldre van tőle. És te vagy az első ember, aki rájött hol van. A családodat leszámítva. Viszont Sophie-n kívül senki nem járt ott közülük sem.' Leültem a földre.

–Ismerted őt? Sophie-t?

'Igen, ismertem. Okos volt, és gyönyörű. Kötelességtudó, leleményes. És ő volt köztünk a legerősebb. Nagyszerű királynő vált volna belőle. Nagyon hasonlítasz rá. Kinézetre és személyiségre is.' Ettől elmosolyodtam és elpirultam.

–Szeretted őt?

'Mint a testvéremet. Vagy jobban. Gyerekkorunktól kezdve a legjobb barátom volt.'

'Viszont, most már úgy érzem elérted azt a szintet, ahonnan én, már nem tudlak tovább tanítani.

–A tanítvány túlszárnyalta a mesterét? –kérdeztem nevetve.

'Mondhatjuk. De nem ez a lényeg. Most egy fontos kérdésre kell őszinte, és egyenes választ adnod. Egy olyan kérdésre, ami nem csak rám, hanem az egész népemre hatással van.'

–Értem.

'Meg akarod törni az átkot?'

Erre vártak már lassan 120 éve. Sophie ezt azért tette, hogy megvédje őket. De a leszármazottjaként nekem kell felszabadítanom őket. Csak nekem van ekkora erőm. Csak én vagyok erre képes. Ez a kötelességem, a sorsom, a feladatom, az esélyem, hogy különleges legyek. A két kezembe fogtam a medált.

–Igen megteszem. De hogyan?

'Beszélni fogsz Sophie-val.'

Ezek után elindultunk egy ösvényen. Majd Ő egy kis idő után átváltott puskagolyó tempóba, én pedig követtem a példáját. A szél az arcomba csapott, próbált lelassítani, de én nem hagytam neki. Csak rohantam a fák között, őrült sebességgel. Majd egy újabb mezőre értünk. Ez jóval kisebb volt, mint a Meadow. Egy kút volt a közepén. És akkor leesett. És nagyon nagyot koppant. Ez a hely volt az álmomban is. Odamentem a kúthoz. Egy furcsa, számomra ismeretlen kőzetből készült. És minden kövön volt valami. Mintába rendezve, egy sor téglán képek, ábrák, egy sor téglán feliratok voltak. A feliratok először értelmetlennek tűntek, de hamar rájöttem, hogy nem azok. Kelta nyelven íródtak. Bűbájok voltak. Mind másra jó?

–Mit keresünk? –kérdeztem, de nem jött válasz. Hátra néztem, de Őt sehol nem láttam. Mintha csak felszívódott volna. Sebaj, akkor keresgéljünk. Szinte minden feliratot végigolvastam, mire rábukkantam arra az egyre. Szellemidézés. Átolvastam legalább négyszer, mire teljesen megértettem, de sikerült. Letérdeltem, majd a kövek felső sorából kettőre tettem a kezeimet, és elkezdtem kántálni:

–Tha mi a 'thoil choreal do. Tha mi a 'thoil choreal do. Gharim Sophia McDermot Gharim –Hirtelen nagyon felerősödött a szél, de nem érdekelt. Folytattam – Tha mi a 'thoil choreal do. Tha mi a 'thoil choreal do. Gharim Sophia Gharim. Tha mi a 'thoil choreal do. Tha mi a 'thoil choreal do –Az utolsó szóra, mintha egy villám csapott volna belém. Az ég elsötétedett, villámlani kezdett, és zajok szűrődtek ki a kútból. Felálltam, hogy megnézzem, mi történik. A kút vize egészen fekete lett, és örvényleni kezdett. És az örvény emelkedett. Egyre magasabbra, míg végül egy ember nagyságányira ki nem emelkedett a kútból. Majd egy pillanat alatt abbamaradt az egész. Az ég kitisztult, az örvény eltűnt, és Sophia McDermot ott állt előttem, teljes életnagyságában.

//Ha tetszett szavazzatok, ha nem, írjátok meg kommentben miért! ;) //