Mintha álmodnék (Camren)

1.

Lauren szemszöge:

Mindössze hét éves voltam, amikor rákot diagnosztizáltak nálam. A tumor az agyamban volt. Nem volt ugyan rosszindulatú, de gyorsan növekedett. Kezdetben csak a fejem fájt, és mindig rettentő gyengének éreztem magam. Anyám, vidéki asszony révén, arra gyanakodott, hogy nem eszem elég zöldséget, a szervezetem biztosan nem kap elég vitamint, és ezért érzem magam ilyen végtelenül rosszul. Egyik nap, elkezdtem szédülni, úgy éreztem mintha valaki egy fejszével hasogatná a koponyámat. Akkor éppen az iskolába tartottam, kis első osztályosként, de sosem értem oda. Útközben, egyik pillanatról a másikra összeestem, és elveszítettem az eszméletem. Egy apuka, aki kísérte a kislányát, talált rám, és hívta ki a mentőket. A mentőben felébredtem, és nagyon féltem, nem tudtam elképzelni sem, hogy mi is zajlott akkor. Ott volt körülöttem az a sok fehér ruhás ember, egy csomó orvosi eszköz, olyanok, amiket eddig csak a kórházas sorozatban láttam, amit szerdánként néztem. Mikor beértünk a hatalmas intézménybe, a bácsi, aki végig velem volt a mentőautóban, megkérdezte a szüleim nevét, majd értesítette őket. Ezután elvégeztek rajtam egy MRI vizsgálatot, amiről persze nem tudtam micsoda, hisz sosem említették a műsorban. Betoltak egy ilyen csőszerű valamibe, és mozdulatlanul kellett maradnom. A doktorbácsi azt mondta, hogy fényképet csinál az agyamról. Nagyon-nagyon megijedtem mikor ezt mondta. Hisz az agyam a koponyámban van, hogy szedi ki onnan, hogy képet csináljon róla, féltem hogy fel fogja vágni. Abszurdnak tűnt az egész. Mire végeztünk, megérkeztek a szüleim is. Anyukám nagyon nagyon szomorúnak látszott. Félt, ahogy apa is. Nagyjából egy óra várakozás után egy fehér ruhás, szemüveges bácsi hívott be minket egy szobába. Leültünk, anya és apa a két székre, én apu ölébe. A doktorbácsi lehajtott fejjel várakozott, míg elhelyezkedtünk. Nem sokra rá, megszólalt.

-Mrs., Mr. Jauregui, sajnos nincsenek jó híreim.

Anyukám erre felkapta a fejét, de nem mondott semmit, csak kérdően tekintett az úr felé.

-A lányuknak egy tumor van az agyában. Valószínűleg nem rosszindulatú, viszont gyorsan nő, és hamarosan eléri a látóidegeket. -mondta, majd egy hatalmasat sóhajtott.

-Az mi papa, mi az a tumor? -kérdeztem tágra nyílt szemekkel, apukámra nézve. De mintha meg se hallotta volna amit kérdeztem, könnybe lábadt szemmel az orvoshoz szólt.

-És ez mit is jelent pontosan doktor úr? Mit kell tenni? Mit lehet?-kérdezte remegő hangon, amitől csak még bizonytalanabb lettem.

-Meg kell műtenünk, a lehető leghamarabb, mielőtt eléri a falcsonti lebenyt. -mondta egyhangúan.

-Mégis mi van a fejemben? Miért nem mondja meg senki? -kérdeztem ijedten.

Anyukám rám nézett, a száját beszédre nyitotta, de nem jött belőle egy szó sem. Ezúttal a doktorbácsira néztem, aki végre úgy tűnt mondani fog valamit.

-Tudod, olyan mint egy szörnyecske, ami ott növekszik, és nekünk minél előbb ki kell űznünk onnan azt a rossz fiút. -válaszolt.

-De hogy kerül egy szörnyecske a fejembe? -kérdeztem szörnyülködve.

-Ezek a szörnyecskék csak úgy megjelennek, mi sem tudjuk hogyan. -mondta lehangoltan.

A szüleimre néztem, mindketten nagyon szomorúnak tűntek, de nem értettem miért, hisz ez csak egy szörnyecske, és én nem félek a szörnyecskéktől. A doktorbácsi meg azt mondta, hogy kiűzi onnan.

-Milyen hatással lesz ez rá? -kérdezte meg anyám a semmiből.

-Mivel a tumor nagyon közel van a látóidegekhez, nagy a valószínűsége, hogy a lányuk elveszíti a látását. -ahogy ezt kimondta, mindketten zokogásban törtek ki, én pedig csak ültem ott értetlenül.

A műtétre két héttel később került sor. Betoltak egy nagy fehér terembe, egy kék ruhás néni jött, és egy szurit adott a kezembe, amitől lassan elálmosodtam, és végül el is aludtam.

Nem tudom mennyi idővel később keltem fel, viszont egy dolgot tudtam, hogy nem látok semmit. Egyre szaporábban vettem a levegőt, mire anyukám hangját hallottam, és egy ajtócsukódást.

-Itt vagyok kincsem, semmi baj. -remegni kezdtem.

-Mama, mama, nem látok, nem látok. -nyögtem ki.

-Miért nem látok mama, mit csináltak velem azok a bácsik? -sírtam.

Anyukám nem válaszolt egy darabig, csak a halk zokogását hallottam.

-Anyu, anyu, mit csináltak velem? Miért nem látlak? -kérdeztem folyton folyvást remegő hangon.

-Elűzték a szörnyecskét. -mondta halkan, alig érthetően.

-De ha már nincs ott, akkor miért nem látok? -bömböltem.

-A szörnyecske magával vitte a látásod, elvitte a színeket, elvitte a formákat. Nem akart könnyen, egyedül menni. -suttogta.

-De mikor adja vissza? Anyu mondd meg neki, hogy adja vissza! -könyörögtem.

-Bárcsak megtehetnék kicsim, bárcsak megtehetném. -mondta, majd kezem a kezébe vette, és olyan erősen fogta mint még sohasem.

Eltelt pár év, és az összes reményem elszállt, hogy valaha is látni fogok még. Az iskola első pár éve rettentően rosszul telt, olyannyira, hogy végül kivettek, és magántanárt kaptam. Megtanította nekem a Braille-írást, amit sosem kedveltem igazán. Igazi betűket akartam látni, nem pontokat tapogatni. Nagyon dühös voltam, eszméletlenül. Miért nem hagyták azt az izét ott ahol van, azt gondoltam, hogy talán még akkor most is látnék.

A színtelen mindennapjaimba, két ember hozott örömöt akkortájt. Emily, a zongoratanárnőm, aki megtanított játszani ezen a varázslatos hangszeren, megtanította, hogy nem kell kotta, csak hallani kell a zenét, és érezni. Onnantól jön minden magától. A másik Jonas volt, apukám barátja, aki festő volt. Mivel igazán játszani nem tudtam, és napjaim nagy részét unatkozással töltöttem, a rajzolás, a festés igazi felüdülést jelentett a szürke mindennapokban. Soha nem láttam mit is csinálok éppen, emlékekből építkeztem, ez segített megtartani őket. Azt rajzoltam, amit a fejemben láttam, ami az elmémben volt. Később tapintás alapján is rajzoltam, Jonas rengeteg mindenre megtanított. Megtanította, hogy néha nem is kell látnunk a dolgokat, ahhoz, hogy ténylegesen lássuk őket.

Szépen lassan, idővel beletörődtem a helyzetembe, és elfogadtam. Megtudtam, hogyha akkor nem műtenek meg, akkor már vagy halott lennék, vagy mozgásképtelen, és ugyanígy vak.

Az évek teltek, és ha teljesen nem is, de valahogy beilleszkedtem a társadalomba, lettek barátaim, és elkezdtem egy művészeti főiskolát is.

És így jutottunk el a múltamból, a jelenembe.

Itt kezdődött el igazán ez a történet is.