Mintha álmodnék (Camren)

2.

-Lauren, igyekezz már, így el fogunk késni. -szólt rám idegesen Normani. Ő volt a legjobb barátom, sőt eleinte az egyetlen, amikor elkezdtem a főiskolát. Normani is fest. Nem is akárhogyan, ugyan soha nem láttam még egyetlen munkáját sem, de az alapján, ahogy ő leírta nekem őket, és Mrs. Chapman, a tanárunk véleményei szerint, kimagaslóan az egyik legjobb diák volt az évfolyamon.

-Megyek már, megyek, csak Riley még evett. -kiáltottam ki neki, a bejárati ajtóból. Riley a kutyám volt. A segítségével sokkal biztonságosabban tudtam közlekedni bárhol, ahová mentem.

-Fogd megint szegény fiúra. -kiáltotta vissza.

Riley vezetésével elindultam Normani autójához, ő kiszállt, kinyitotta nekem az ajtót, és beszálltam. Elindultunk, és pár perccel később, jó, lehet az a pár olyan harminc is, de megérkeztünk az iskolába.

Florida állam egyik legkeresettebb, legjobb, és legszebb főiskolája volt. Már lassan két éve töltöttem itt a mindennapjaimat, körülvéve művészettel. Az iskola folyosóin haladva, soha, egy pillanatra sem hallgatott el a zene. Az ezen tagozaton tanulók, sosem vetették meg a gyakorlást, művelték, amikor csak tehették. Én festészetet tanultam, de a zene is ugyanúgy szerves része volt, a nem túl változatos mindennapjaimnak. Emily is ebben az iskolában tanár, az ő engedélyével, bármikor mikor kedvem volt, játszhattam az irodájában lévő zongorán. Éltem is elég gyakran a lehetőséggel.

-Tudtad, hogy új osztálytársunk érkezik? -kérdezte Mani, miközben a termünk felé haladtunk.

-Tényleg? Már régen nem jött senki új. Tudsz róla valamit? -kérdeztem vissza.

-Csak annyit, hogy talán New Yorkból jött át ide a szüleivel. -válaszolta.

-Mindegy is, majd nem sokára megtudjuk. -mondtam, és azzal a lendülettel, Rileyval, és Manival szorosan mellettem benyitottam a terembe. A hangzavar, az érkezésemmel együtt elillant, köszönt mindenki, és én leültem a helyemre. Viszonylag nagy helyiség volt, körös-körül festőállványokkal. Leültem az egyikhez, Normani közvetlenül mellém, és a hangzavar újra felerősödött. Nem tartott azonban sokáig, hisz Mrs. Chapman belépett a terem ajtaján. Síri csönd lett.

-Jó reggelt mindenkinek. -köszönt.

-Önnek is. -válaszoltuk mindannyian, szinte szinkronban.

Mrs. Chapman, Normani elmondása szerint, magas, barna, immár ősz tincsekkel tarkított hajú, ötven körüli nő. Magamtól is ilyennek képzeltem. A hangja alapján.

-Van valaki, akit szeretnék nektek bemutatni. Camila, légy szíves, gyere ide hozzám. -mondta a nő.

Lépteket hallottam, amik egyre csak közeledtek felém, majd ugyanilyen lendülettel távolodtak is.

-Mutatkozz be kérlek. -mondta Mrs. Chapman.

A lány köhögött egyet.

-Sziasztok. -köszönt. És akkor hallottam meg, a világ legédesebb hangját, amit valaha is volt szerencsém hallani.

-Camila Cabellonak hívnak, New Yorkból költöztünk ide a családommal. -mondta.

Azt hittem a tanárnő még kérdezni fog tőle, de nem tette, és mondta, hogy nyugodtan fáradjon egy neki szimpatikus helyre.

Újból lépéseket hallottam, közeledtek, olyannyira, hogy már magam mellett hallottam őket. Aztán egyszerre semmi. Az angyal hangú új lány, mellém ült le. Sok idő után, most kívántam megint azt, hogy bárcsak látnék. Láthatnám.

-Az új projekt, nagyon egyszerű lesz, igazából párban végezendő. Egy hetetek van rá, hogy párotokkal annyira megismerjétek egymást, hogy később egy bizonyos tulajdonságot, gondolatot megragadva készítsetek egy képet. Nagyon fontos, hogy olyan embert válasszatok párnak, akit nem ismertek jól. -szólalt meg a tanárunk.

A párkeresés elindult. Nem lehetettem Normanival, mert túl jól ismertük egymást. Az efféle páros munkáért nem különösebben rajongtam soha. Az én helyzetemben, mint vak, elég korlátozott voltam sok téren. Nem szerettem kitárulkozni az embereknek, és elmondani az életem.

Már mindenki talált pár magának mire én észbe kaptam.

-Mindenki talált párt magának? -kérdezte Chapman.

-Én még nem. -válaszoltam, szinte egyszerre, a mellettem ülő, új lánnyal.

A hangjától az egész testem libabőrös lett.

-Remek, akkor ti együtt lesztek, és akkor ennyi is lett volna. A munkákat egy hét múlva várom. -mondta a tanárnő, majd elhagyta a termet.

Mindenki pakolni kezdett, ahogy én is. Riley közben folyamatosan nyalogatta a kezemet.

-Aranyos kutyus. -szólt hozzám a mellettem ülő Camila.

-Köszönöm szépen. -mondtam neki mosolyra húzva a számat.

-Úgy tűnik, akkor együtt kell majd dolgoznunk. -szólalt meg ismét angyali hangnemben.

-Ha nem szeretnél velem lenni, beszélhetek Mrs. Chapmannel, elintézem. -mondtam, miközben eléggé zavarba jöttem.

-Neeem, neem. Semmi szükség nincs rá, miért is ne szeretnék veled lenni? -kérdezte picit érezhető haraggal a hangjában.

-Hát tudod, nem mindenki szeret egy vak festővel együtt dolgozni. -válaszoltam.

-Mi a neved? -tette fel a kérdést.

-Lauren vagyok. Lauren Jauregui.

-Nem látok semmi kivetnivalót a veled való közös munkában Lauren. -mondta, amivel kicsit megnyugtatott.

Ahogy beszélt és beszélt, elmerültem a hangja tengerében. Olyan lágy volt, olyan kellemes. Mintha egy dallam csengett volna a fülemben.

-Akkor holnap délután jó lesz neked? Hééé, Lauren. -ébresztett fel Camila a gondolatmenetemből.

-Jajj persze, ne haragudj, természetesen. -mondtam, bocsánatkérően.

-Megadnád a mobilszámod? És akkor majd azon keresztül megbeszéljük a helyszínt. -szólalt meg ismét.

Odaadtam neki a telefonom, ő beleírta a számát, aztán megcsörgette saját magát, így nekem is meglett az ő telefonszáma. Ezek után mindketten elindultunk a dolgunkra. Normani már várt engem az iskola előtt, hogy hazavigye magunkat, hisz egymás mellett laktunk. Út közben leparkoltunk egy Starbucks mellett, és vettünk egy kis sütit, amit ott helyben meg is ettük, tipikus barátnős beszélgetés közepette. Kérdezett az új lányról, arról, hogy milyen, mert tudja hogy beszéltem vele óra után.

-Aranyos. -feleltem egyszerűen, nehogy túl sok jó jelzőt mondjak rá, miután csak pár mondatot beszéltünk.

Fél óra elteltével már otthon találtam magam. Riley már nagyon éhes volt, így megetettem. Miközben ő evett, felbaktattam az emeleten lévő szobámba. Nem költöztem át másikba, miután elvesztettem a látásom. Nem akartam, hogy ezt is elvegyék tőlem. A szobának gyönyörű, hatalmas erkélye volt, amelyről öröm volt nézni kicsiként a naplementét. Mikor még láthattam.

Ilyenkor iskola után általában leültem, és rajzoltam valamit, most se történt ez másképp. Mivel folyton-folyvást az új lányon, Camilán járt az eszem, ezért őt rajzoltam. A alapján, amilyennek gondoltam őt.

A rajz már a végénél járt, mikor megcsörrent a mobilom. Kitapogatóztam az ágyon, hogy hova raktam, majd felvettem. Egy ismerős hang szólalt meg benne, máról ismerős.

-Halló, Lauren? -kérdezte.

-Camila? -szóltam a készülékbe.

-Igen, na szia, csak azért hívlak, hogy nem-e tudnánk ma délután találkozni, mert a holnap még nem biztos, hogy jó lesz nekem. -mondta.

A gondolataim hangja. Gyönyörű.

-De persze, hol, mikor? -kérdeztem.

-14:00, a starbucksban? -kérdezett vissza.

-Tökéletes, ott találkozunk. -mondtam, majd letettem a telefont.

Pár perc múlva befejeztem a rajzomat, és nekiálltam készülődni, ugyanis lassan fél kettő körül járt az idő.

Már vártam, hogy végre megint élőben hallhassam. Talán jobban is, mint kellett volna.