NamJoon már egy hónapja vár. Vár arra, hogy megtalálják YunSook-ot, vár arra, hogy betoppanjon, és azt mondja "jól vagyok", de sajnos ez nem lehetséges. A rendōrség a lányt eltūnt szeméjnek nyilvánította, és lezárta a nyomozást. Azóta egy hét telt el, egy kínkeserves hét, melynek napjait a fiú átsírta. Értesítette a szülōket, akik kétségbeesetten rohantak elkeseredett fiúkhoz. Édesanyjuk is sírt, apjuk pedig nyugtatta ōt. És ez alatt az idō alatt, teljesen elfelejtkeztek NamJoon másságáról.
- NamJoon, fiam! Apáddal szeretnénk veled beszélni. Gyere ide légyszíves!
- Mirōl lenne szó? - a fiú nem haragudott szüleire, pusztán csak csalódott bennük. Nem próbálták ōt elfogadni, hanem kitaszították és elítélték. Tudta, hogy nehéz nekik a helyzetet feldolgozni, de gondolta, talán egy kis idō mulva sikerül nekik. Nem így lett. - Mondjátok nyugodtan.
- Tudod... Arról a bizonyos dologról szeretnénk veled beszélni. Átgondoltuk ezt az egészet és arra jutottunk, hogy nem így kellett volna viselkednünk. Meg akartuk próbálni elfogadni, de egyszerūen nem ment. Nem tudtunk abból az általunk állított képbōl kilépni, miszerint a gyerekeinknek tökéletesnek kell lenniük. Apátokkal is megbeszéltük a közöttünk lévō ellentéteket. Tudjuk, hogy a folyamatos veszekedések miatt mentetek el, és ezért is próbáltunk ezen javítani.Hidd el, nagyon sajnáljuk és szeretnénk, ha megbocsájtanál nekünk. - a nō eleresztett egy halovány mosolyt, míg férje csak bólogatott.
- Anya, én sosem haragudtam rátok. Megbocsájtok nektek, azért mert megtaláltátok, és orvosoltátok a problémát, de nem fogunk visszaköltözni. Addig legalábbis biztosan nem, amíg YunSook vissza nem jön. - NamJoon szemébōl kibuggyant egy könny, de letörölte. Legalább a szüleivel hitesse el, hogy jól van és erōs.
∆∆∆∆∆
A város kávézójában ült. Kávét ivott feketén. Azt gondolta, hogy a cukor a kávéban olyan, mint neki YunSook. Jobbá és finomabbá teszi. Már rég nem reménykedik abban, hogy a lány hazajön. Néha amikor bemegy testvére szobájába, elfogja a būntudat, szomorúság és üresség zavaros egyvelege. Ha akkor nem engedi el, talán ma is itt lenne, a vidám mosolyával, szeleburdi természetével, de nem így van és ezért magát hibáztatja. Édesanyjuk néha átmegy fōzni, takarítani és beszélgetni fiával, megpróbálják az elhalasztott évek szeretetét bepótolni, de már semmi sem lesz a régi. YunSook eltūnt, NamJoon pedig egyre jobban magábafordult. A kávézóban is, csak egyedül ült, szürcsölgette a kávéját, és hol az embereket nézte, hol a gondolataiba roskadva bámult ki fejébōl. Most is az elōbbit tette. Nézte a felszolgálókat, ahogyan sürögnek, forognak, mint a méhek. Nézte az elōkelō embereket, akik folyton drága órájukon lesték az idōt vagy éppen egy fontos telefonhívást intéztek, de egy emberen megakadt a szeme. Rövid barna haja volt, melyekhez csodálatos mélybarna szem párosult. Vékony, magas alkata volt. Hosszú fekete színū kabátot viselt, egy egyszerū fehér inggel és bézs csōnadrággal. Lábfején szintén fekete lakkcipō díszelgett. Látszott rajta, hogy tehetōs volt, de mégis más volt a kisugárzása. Arcárōl lerítt a szelídség és kedvesség. NamJoon hosszas bámulását az zavarta meg, hogy az illetō felált, a megfelelō összeget az asztalon hagyta és az ajtóhoz sietett. Ahogy kitárt azt, egy kártya esett ki a zsebébōl. A fiú felvette és megnézte: "Yamamoto Magánnyomozói Iroda". Hazament, ledobta a kabátját cipōjével együtt a földre, majd laptopjához sietett. Rákeresett az említett névre, lefirkantotta a címet és telefonszámot, majd eltette a készüléket. Annyira dobogott a szíve, hogy azt hitte, menten kiszakad a helyérōl. Talált egy második esélyt arra, hogy elōkerüljön YunSook, és még ott van a helyes, valószínūleg nyomozó férfi is.
안녕하세요.
Ez lenne a harmadik rész. Tudom, hogy egy kicsit rövidebb lett, de a kövi extra hosszú lesz, mivel beindulnak az események (és NamJoon is😉😉😂😂)Remélem tetszett. Köszönöm a voteokat és kommentelni is bátran lehet.
•Panna•
