Paris

3. - Ne beszélj róla...

Miután Adam elaludt a szobánkban, valamiért úgy döntöttem, hogy elmegyek sétálni. Magányra volt szükségem, nyugalomra. Hogy kisszellőztessem a fejem. Akkor, abban a pillanatban, nem éreztem fájdalmat. Sőt, semmit nem éreztem. Csak most kezdtem el érezni a fájdalmat, az elutasítást, a megbízást...

-Hova mész? -fogta meg karom James, de annyira el voltam foglalva a gondolataimmal, hogy csak mentem tovább. Nem figyeltem Liu könyörgésére, nem figyeltem James apáskodására. Csak mentem előre, és Adamra, Katere és Lucasra gondoltam.

A folyosón sétálva kirázott a hideg. Mennyit fizettünk azért, hogy végre tudjunk hajózni, most pedig legszívesebben mindent visszaszívnék, és haza mennék. Akkor nem kellettem volna tudnom Kateről, Lucasról, és arról, hogy Adam mást szeret. Még ha halott is, mást szeret.

-Nagyon sajnálom! -hallottam meg egy férfi hangot, majd valami csattanást, és fájdalmat a könyökömben. A hangok a fülemben vízhangként nevettek, a fájdalom az egész testemet átjárta, én viszont csak feküdtem, míg a férfi fel nem segített a földről. Nem mondtam semmit, csak mentem tovább, mit sem törődve a könyökömbe nyílaló fájdalommal, a vízhangokkal, a vállamról lecsúszott pólómmal. Csak mentem egyenesen, meg sem állva.

Kiérve a teraszra, leültem egy asztalhoz, és csak néztem a vizet. A szerelmes párok körülöttem undorító közérzetet nyújtottak, én pedig egy hülye csitrinek éreztem magam. Hogy sajnálhatom magam, amiért a szerelmem nem szeret viszont, mikor az Ő szerelme meghalt? Hogy lehetek ennyire önző?

-Kisasszony, kérem fáradjon vissza a szobályába. Itt nem jelenhet meg így. Kérem, menjen vissza a~

-Értettem, megyek már, ne aggódjanak e miatt. Csak had nézzem még egy kicsit a vizet. -néztem egy pincérre. Csak bólintott, majd elment. Én pedig újra a gondolataimmal maradtam. Visszasírtam, mikor a pincér ott volt mellettem, hiszen elterelte a figyelemem a gondolataimról.

Miután eleget nézelődtem, visszaindultam a szobámba. Út közben pedig hihetetlen, de azon gondolkodtam, hogy Lucas és Adam régebben legjobb barátok voltak. Egymásra mosolyogtak, megveregették egymás hátát. Most pedig lekezelően viselkednek egymással, szó szerint köpik a másiknak a szavakat.

-Végre hogy megjöttél! -ölelgetett meg Liu. A kanapén James és Adam ült. Csodálkoztam, hogy felébredt, hiszen mikor én sírok, és utána elalszok, akár egy egész napot végig tudok aludni. De Adam alig egy órát aludt.

-Csak egy órája mentem el.

-Egy órája? Már két órája nem vagy itt! -nézett rám James, de én Adamen tartottam a szemem. Adam csak nézett, és a szemeivel azt üzente, hogy mindent felejtsek el. De én nem akartam.

-Anabell, kérlek beszélgessünk! -hívott félre Adam. Megint bementünk egy szobába, de most a fiúkéba. Nem éreztem kínosnak a helyzetet, sokkal inkább bántónak.

-Tudod, én nem akartam elmondani, csak kicsúszott a számon. Szeretném, ha elfelejtenéd...

-Nem tudom hogy kérhetsz ilyet... Nem tudom elfelejteni, és nem is akartam. -Adam csak elmosolyodott, majd félre nézett, és leült az ágy szélére.

-Tudod, Katettel nagyon szerettük egymást. Akkor még a szüleinkkel éltünk, de terveztük, hogy egymáshoz költözünk. Tudod, Kate nagyon jól főzött, és gyakran csinált nekem vacsorát, mikor ott aludt nálunk. Kate szinte a megtestesült tökéletesség volt. Sok mindenben nagyon~

-Kérlek, ne beszélj róla!