Orphan - Boruto fanfiction

Első fejezet - A kezdetek

A nevem Uchiha Karina Mitsuko, de a barátaimnak csak Kar. Vörös hajam van és piros szemeim, szemüveget hordok. Viszonylag magas szerzet vagyok.
Az anyukám Uchiha Sarada, apukám Uchiha Sasuke, a nővérem Uchiha Sarada. Ők nem a vér szerinti rokonaim, örökbefogadtak, de... úgy tekintek rájuk, mint az igazi szüleimre és nővéremre, valamint ők is így gondolkodnak rólam. A legjobb barátnőim Sarada, Himawari, és Chouchou... a legjobb barátaim meg a srácok.
Azért álmatlan éjszakákon sokszor elgondolkozok azon, mi történt az anyámmal és apámmal. Mint minden normális 16 éves, örökbefogadott tini. Azt hiszem, jobban ismerném magamat, ha többet tudok róluk.
Tizenkettő voltam, mikor Apa és Anya elmondták, hogy ők nem a valódi szüleim. Ennek az lett az eredménye, hogy még jobban imádtam őket. Mert befogadtak, és nem utasítottak el.
- Gyere! - fogta meg a kezem Sara, ahogy hazafelé rohantunk egy bálból, amibe Chouchou rángatott el minket és Himát. És amire nem mellesleg nem kaptunk engedélyt, sőt, még hazudtunk is a szüleinknek arról, hogy hol vagyunk.
Kacagva szaladtunk az utcákon, de amint a házunk közelébe értünk, elhallgattunk. Óvatosan, ANBU tagokat megszégyenítő némasággal nyitottuk ki az ajtót, majd négykézláb kúsztunk be rajta. Én mentem be előbb, utánam Sara, majd megtorpantam, amikor...
...megláttam egy ismerős pizsamát. Ahogy egyre feljebb emeltem a fejem, a félelmem beigazolódott: Anya állt előttünk mérges arccal és keresztbefont karokkal. Ajaj...
- Megtudhatnám, hogy mégis merre voltatok? - kérdezte nyugodt hangszínen.
- A... a bálon... - motyogtam halkan. Semmi értelme nem volt már füllenteni.
- Volt képetek azt hazudni, hogy Chouchouéknál vagytok?! Tíz óra fele felhívtam Chojit, aki kijelentette, hogy egész nap nem látott titeket, és Chouchou sincs otthon...
- Bocsi... - motyogta Sara.
- Hinata majdnem elájult, annyira félt, hogy bajotok esik, és én is halálra aggódtam magam! Hála az égnek, hogy épségben vagytok! - ölelt magához minket - De mégegyszer ne csináljatok ilyet, mert nagyon mérges leszek...
- Megígérjük... - mosolyogtunk Saradával.
Életemben egyszer láttam Anyát mérgesnek, de nem akarom még egyszer átélni azt a poklot.
- Most pedig menjetek aludni. De olyan halkak legyetek, mint ahogy bejöttetek! - adott puszit Anya.
- Jóéjt, Anya! - feleltük egyszerre, majd elrohantunk a szobáinkba.
|másnap|
- Boldog szülinapooot! - arra keltem, hogy Sara rajtam ugrál, Anya és Apa pedig az ágyam előtt állnak, kezükben egy csomaggal.
- Tizenhat éves lettél - mosolygott Apa, majd egy puszit nyomott a homlokomra.
- Isten éltessen - mosolygott  Anya, majd egy cuppanós puszit adott, végül átadta az ajándékomat, amiben egy szegecses karkötő, egy laptop, és egy kép volt a családomról.
- Köszönöm szépen! - kiáltottam fel örömömben.
Ezután jött Sara ajándéka. Egy lyukacsos dobozt adott nekem, amit kinyitottam, és...
- Egy kiskutya? - kiáltottam fel - Köszönöm, köszönöm, köszönöm!
Ekkor jöttem rá, hogy az, amit szegecses karkötőnek hittem, valójában nyakörv.
A kutyus gyönyörű volt. Gyömbér színű volt a bundája, és feketék a szemei.
- Szuka kutya, és még nincs neve - mosolygott Sara.
- A neve legyen... Shiva - mondtam az első nevet, ami eszembe jutott.
A délelőtt további részében készülődtünk a szülinapi bulimra, és játszottunk Shivával.
- Kar, leveled érkezett! - lépett be Anya kezében a postával, majd a kezembe nyomta a borítékot, én pedig felmentem a szobámba, hogy megnézzem, mi van benne.
Kibontottam, és... nem hittem a szemeimnek.
Egy kép volt benne, amin egy lány volt... úgy nézett ki, mint én... a kép hátuljára pedig ez volt írva: "Karina, ő az anyukád... volt."