¡Ay! Esta imagen no sigue nuestras pautas de contenido. Para continuar la publicación, intente quitarla o subir otra.
Daegu, May 11
Bakelit – akár az éj tónus, mely tincseit kente koromfeketére, s vitt szemei komisz fényébe leheletnyi ridegséget, édes álcát.
Tejszín – mint a tiszta, hóesés szín, mely orcája bőrét birtokolta.
S végül; bíbor – akárcsak meggyszínre pacsmagolt ajkai.
Hajnali fény volt az, mi halovány arcára esett a sovány, didergő fiúnak, s olykor egy-egy fuvallat kapott bele a vizezett, kávés fürtökbe, miket magáénak mondhat. Nehéz, fulladt sóhajt hallatott a végtelen utcán való caplatásnak köszönhetően, míg könnycseppjeit törölve bele a szakadt pulcsija anyagába, zokogott fel halkan, ugyanakkor keservesen. Vékony, csontos ujjai, s alkarja, potom pénzbe került farmernadrág fedte combja: sárfoltokkal tűzdelt volt minden porcikája – de megérdemelte.
Hiszen igazán ostoba volt ő a múltban: naiv, túlontúl hiszékeny.
Fizetnie kellett mindezért, gondolta.
Botorkált még egy keveset a keskeny, dermesztően hideg járólapokon, amíg végül le nem huppant egy autóbuszmegálló váróteremnek gúnyolt roncstelep kínálta kényelmetlen, fagyos műanyag padra. Többszöri mosástól kifakult gönceit jobban magára húzta.
❝– Az arcom – kanyarodott váratlanul a barnához –, színesen is jól néz ki?
– Tessék? – nyelt nagyobbat a másik, pillanatnyi lányos zavarában.
– Színesen is olyan helyes vagyok, mint fekete-fehéren? – nevetett apróbbat, majd aztán ismét a mellette lévőt igyekezte fürkészni.
– N-nem panaszkodhatsz. Igazán szép színek uralkodnak valójában az egész lényeden. – Hangja vékonyabbnak hatott, totálisan elütött a megszokott, mély orgánumtól.
Meggypiros ajkait görbére húzta ekkor a másik. – És a hajam egyébként is fekete, vagy csak a többség és én látom így? – kíváncsiskodott tovább, kissé közelebb mászva az idősebbhez.
– Amúgy is fekete – felelte halkan.❞
Dühödten forgatta meg a szemeit, amikor erre a képsorra gondolt vissza, majd aztán hirtelen arra a töredéknyi szekundumra, ahol a fiú csókjának íze játékosan szökött piroslott ajkaiba – megrázta a fejét, míg valamennyi szitokszót pusmogott el az orra alatt. Öklei – miket már-már hófehérre pigmentált a visszataszító emlékek súlya, s körmeinek hegyeskés vége –, immáron remegtek. Nem félt. Üvöltött róla a feldúltság.
Ő már nem látott színeket.
- - -
A még huszonöt rész alatt esküszöm nektek, hogy teljesen kibontakozik a sztori, attól függetlenül, hogy ennyire rövidre sikeredhet némely fejezet :'D
