Én nem vagyok őrült!

0.nap: Kezdetek

Most úgy döntöttem, hogy ma már a második sztorimat is publikálásra szánom XDD Ebben olyan három hét múlva tervezem a kövi fejezetet, mert kivételesen már három teljesen kész van belőle :3

Mivel ez a "nulladik nap", ezért ez egy kicsit rövidebb, mint a többi rész lesz, mert ez csak amolyan "ismertető", hogy mi is lesz a sztoriban.

A saját írói gondolataimat két / jel közé fogom tenni.

Ja, és habár a leírásban is felhívtam  a figyelmet rá, ez egy yaoi /fiúszerelem/ történet, és a részek tartalmazhatnak 18+részt. /szexuális tartalom, és erőszak *a második még nem biztos*/ Ha valaki homofób, az bele se kezdjen, és kérlek, ne itt éld ki a meleg utálatodat! Köszönöm a megértést! ^3^ 

Ja, és lesz benne egy kis pszichiátria is.

Jó olvasást a történethez, remélem elnyeri a tetszésedet!

Senki sem hiszi el nekem... senki! Nem hiszik el hogy Ők tényleg léteznek! Pedig én látom Őket! Ha nem teszem azt amit mondanak, akkor bántanak... megvágnak, és megütnek... nagyon fájnak a sebek amiket okoznak... sokkal jobban mint a többi "normális" seb... Nagyon félek Tőlük. Néha jó hogy itt vannak velem, de rengetegszer van hogy a pokolba kívánom Őket... mert tönkretették az életem, viszont mindig itt vannak velem.

Nekik köszönhetem hogy soha nem vagyok egyedül. Reggel mindig ők keltenek fel, aztán éjszaka nem hagynak aludni. Ez már nekem természetes.

Az egész néhány éve kezdődött... szörnyen egyedül voltam... elkezdtem keresgélni valakit a szobámban... aztán mikor nem találtam leborítottam az asztalról a papírokat, és az egyik megvágta az ujjam. Ekkor láttam meg  Lucifer alakját finoman kirajzolódni.

Lucifer az egyik.

Nagyon hamar eltűnt a halvány alak, de én azt akartam hogy rendesen láthassam. Emiatt azon az estén elővettem a tapétavágót, és elkezdtem sebeket ejteni magamon, hogy láthassam rendesen. Bevált a tervem... egyre jobban látni kezdtem, mígnem rendesen láthattam, mint egy átlag embert. Annyi különbséggel, hogy neki olyan nyelve van mint a kígyóknak... középen ilyen hasított...

A végén már láttam anélkül is hogy vagdosnám magamat.

Egyszer elkezdett hozzám beszélni... később utasítani, és ha nem tettem amit mond, akkor megütött, vagy megvágott a nyelvével... egy idő után miatta teljesen elantiszociálódtam, és félni kezdtem. 

Néhány hónappal később elkezdett egy másik is kirajzolódni... egy nő. Lassan ő is teljesen látszódott, és ő is beszélni kezdett hozzám. Elmondta hogy Minorinak hívják...

Ő ritkábban jön elő mint Lucifer. Lucifer szinte mindig itt van, és beszél hozzám, parancsol nekem...

Már egészen megszoktam hogy itt vannak velem, és beszélgetek velük. Egy dolgot nem értek. Miért nem látja őket senki más? Pedig biztos hogy nem én képzelem őket oda! Ha én képzelném el őket, akkor hogyan üthetnének, és vághatnának meg engem? Ők biztos hogy léteznek!

Nem vagyok őrült, csak azért mert a többiek nem képesek észrevenni Őket! Biztos azért nem látják hogy itt vannak, mert nem is akarják! Én látni akarom Őket, és láss csodát, látom Őket! 

Emiatt még nem vagyok őrült.

Pedig mindenki azt hiszi hogy az vagyok. 

Emiatt most be akarnak vinni a szüleim egy elmegyógyintézetbe... Pedig én nem szorulok kezelésre! Én normális vagyok!

Azt hiszik, hogy nem tudom hová megyünk...

- Ezek most komolyan azt hiszik hogy nem létezem? - Lucifer is itt ül mellettem a kosiban, amivel már több mint két órája megyünk.

- Úgy látszik... - mondom sóhajtva.

- Hahahh... mekkora egy idióták ezek hallod! - vigyorog mint nyúl a vadalmára...

- Hát azok! - most nem mondom hogy utálom a szüleimet... de nem igazán bírom őket. Na jó, de. Utálom őket.

Már nem is veszik fel hogy megint Luciferrel beszélek... csak "megint magában beszélt" motyognak.

Pedig nem magamban beszélek!

- Elmondjátok végre, hogy hová megyünk? - próbálom rávenni őket, ogy kimondják nekem szemtől szembe, hogy bedobnak egy diliházba ahol mindenféle kettyósok  vannak, mikor én teljesen normális vagyok!

- Egy helyre, ahol neked jobb lesz... és elfogadnak úgy ahogy vagy! - mondja anyám... mintha ez megváltás lenne nekem!

Elvégre az hogy bezárnak egy rakás idegbeteg közé nekem sokkal jobb, mint otthon! Jó ha az embert ennyire szeretik a szülei...

Már több mint két és fél órája autózunk...

Lassan kezd kirajzolódni egy eldugott helyen egy hatalmas fal, és egy szintén óriási vaskapu, felette valami felirattal.

Mikor elérünk a kapuhoz, megállunk, és meglátom a feliratot... "ÜDVÖZÖLJÜK A LONDONI ELMEGYÓGYINTÉZETBEN!".

Apám előveszi a telefonját, és felhív egy számot.

- Jó napot! Meghoztuk... - kis szünet - Igen, őt. - még egy szünet. - Köszönjük. Viszhall. - és leteszi a telefont.

Én félek! Félek ettől a helytől! Nagyon! Nem akarok ide bemenni! Nagyon félek!

- Én... én nem akarok ide bemenni... - mondom halkan, és könnyek gyűlnek a szemembe. Tényleg félek ettől a helytől. - Nem akarom... 

- Nyugodj meg... itt jobb lesz... itt elfogadják... - kezd bele anyám majd kis szünetet tart, és undorral teli hangon folytatja - ezt...

A saját szüleimnek sem kellek.

- Nem akarok itt lenni... én... én nem vagyok őrült... nem akarok bemenni ide... - már majdnem legördül egy könnycsepp annyira félek, de visszatartom.

Egyszer csak három fehér ruhás ember lép ki a kapun.

Apám leengedi az ablakot.

- Vihetjük? - szól be az egyik.

- Igen. - még csak nem is sajnálja...

Erre az egyik kinyitja a kocsi ajtaját, és várja, hogy kiszálljak. Márpedig én nem fogok kiszállni!

- Kérem szálljon ki! - mondja színtelen hangon.

- Nem... - mondom kicsit remegő hangon.

- Szerintem jobban tennéd ha kiszállnál. - mondja Lucifer vigyorogva.

- De nem akarok... - túlságosan félek.

- Akkor másképpen fogalmazok. Szállj ki. Most rögtön. - ezt már parancsolóan mondja.

Félek, de tőle sokkal jobban, tehát inkább remegve kikapcsolom a biztonsági övet, és kiszállok.

Indulnék futva vissza az úton, de az egyik lefog... próbálok kiszabadulni, de egy másik elővesz egy tűt, és lassan a nyakamba szúrja... elkezd zsibbadni tőle a testem, majd elhomályosodik a kép és elalszok.