Gyilkos szemek

6. Az álom

Vak sötét volt. Az orromig se láttam, de ennek ellenére egyáltalán nem idegeskedtem. Sőt boldog voltam, mosolyogtam, és jól éreztem magam. Ezt pedig neki köszönhettem. Azzal, hogy mindenben mellettem áll, és határtalanul szeret a hibáim ellenére, visszahozott az életbe. Soha nem éreztem magam még ilyen kiegyensúlyozottnak. A lelki béke rám talált a szerelemmel együtt. Mostanra már nem is tudom megmondani, hogy anno miért is utáltam őt annyira. Hiszen egy fantasztikus fiú, aki tökéletes számomra.

– Kicsim! – hallottam meg a hangját, és ugyanabban a pillanatban a villany is felkapcsolódott.

Ott állt az ajtóban, teljes életnagyságban, igaz kissé hiányos öltözetben, de ez egy kicsit sem zavart. Sőt inkább izgatta a fantáziámat, ami neki is feltűnt. Egy kaján vigyor jelent meg a képén, és lassú kimért léptekkel elkezdett felém közeledni. Tudtam, hogy mire készül. Ha máshol lettünk volna, akkor ezer örömmel belementem volna a játékába, de most ellen kellett állnom, hiszen a földszinten szinte teljesen idegen emberek voltak, akik bármikor ránk nyithatnának. De láthatólag Nathanielt ez nem érdekelte, ugyanis mikor az ágyhoz ért fölém mászott, és tudva, hogy úgy is tiltakoznék, kezeimet fejem fölé szorította, és számat befogta a sajátjával. Nyelvével az enyémet kereste, és amikor megtalálta egyedi táncba kezdett vele. Nem mondom, hogy nem élveztem a dolgot, de a józaneszem egyfajta figyelmeztető impulzust küldött, hogy bármelyik pillanatban kinyílhat azt ajtó, és bejöhet rajta valaki.

– Szeretlek Aurora! – nyögte elfúló hangon.

– Én is szeretlek Nathe! – leheltem kábultan, majd megráztam a fejem és nagy nehezen kiszabadítottam magamat a béklyó szorításából.

Két kezem közé fogtam arcát és lágy szerelmes csókot leheltem ajkára.

– Most nem lehet, légy türelmes, hamarosan a tiéd leszek. – Hangomban ott volt az ígéret pecsétje.

– Nem bírom tovább – nyögte elkínzott arckifejezéssel.

Halkan felnevettem, és arcáról csupasz mellkasára vándorolt a kezem.

– Gondolj arra, hogyha ennek az egésznek vége van, azt teszel velem, amit csak akarsz. Persze ízléses határokon belül – mosolyogtam rá kacéran.

– Hihetetlenül izgató gondolat szívem, de ez most egyáltalán nem segít a lenti gondjaimon. Már egy hónapja nem voltam veled, és már kész vagyok teljesen – mondta kétségbeesetten és arcát a nyakamba fúrta.

– Nem kell olyan sokat várnod, ígérem! – mosolyodtam el gyengéden, és egy kósza hajtincsével kezdtem játszani.

– Hogy bírod ki egyáltalán? Talán van valakid rajtam kívül? – kapta fel hirtelen a fejét, és olyan ijedt szemeket meresztett rám, mint mikor az első igazi gyilkosságomat látta.

– Soha, ismétlem, soha többé ne merj ilyet rólam feltételezni! Én csak is téged szeretlek! – morogtam fogcsikorgatva, majd szenvedélyesen megcsókoltam.

Aurora rémülten ült fel az ágyában, és úgy kapkodta a levegőt, mintha legalább húsz kilométert futott volna egyhuzamban.

A döbbenet miatt képtelen volt bármit is csinálni, csak ült és kikerekedett szemekkel meredt maga elé. A képek még mindig ott pörögtek a fejében, szinte érezte magán Nathaniel érintését, aminek hatására kellemetlen borzongás szaladt végig a gerincén.

Kétségbeesésében nem tudott mást tenni, csak felpattant és amilyen gyorsan csak tudott beszaladt a fürdőbe. Hihetetlenül gyorsan szabadult meg a ruháitól, és szinte ugyan azzal a lendülettel, mint, ahogy levette a legutolsó ruhadarabot beugrott a zuhany alá, és jég hideg vizet engedett magára.