Gyilkos szemek

5. Az erőbemutató

- Figyelj Nathe, ezt talán nem nekünk kellene elmagyarázni – mondta Aurora immáron tiszta fejjel.

Iszonyatosan mérges volt magára az elmúlt pár óra eseményei miatt. Egyszerűen nem tudta felfogni, hogy mi miatt gyengült el ilyen szinten. Jobb lett volna, ha otthon marad, bezárkózik a szobájába és pihen.

Mindenki elől képes volt eltitkolni, de ez a fiú másképp hatott rá, mint mások. Nem tudta, hogy miért, de le akarta küzdeni azt az érzést, ami ezt a lehetetlen viselkedést váltotta ki belőle.

Hazafelé egész végig Nathanielt átkozta, ugyanis kijelentette, hogy nem hajlandó addig hazamenni, ameddig el nem magyarázza neki, hogy mégis mi történt. Utálta a makacsságáért a fiút, és nem sok híja volt, hogy elkezdjen vele ordibálni a parkoló kellős közepén. Egyedül a józan esze állította meg, már amennyi maradt neki az este után. Sokszor került már kellemetlen helyzetbe a benne uralkodó erő miatt, de ennyire régen fajultak már el a dolgok. Gyűlölte a napot, mikor Nathe belépett a tanterem ajtaján, utálta a pillanatot, mikor összebarátkozott az unokatestvéreivel, megvetéssel gondolt vissza arra a pillanatra, amikor a fiú érdeklődni kezdett iránta.

Csupa negatív gondolattal volt tele a feje, úgy érezte magát, mintha megint Sophia uralma alatt lenne. Felrémlettek a szeme előtt a borzalmas képek, mikor kiskorában az a borzalmas nőszemély bántalmazta Őt. Újraélte azt a pillanatnyi hatalmas örömöt és erőt, ami akkor uralkodott benne, mikor végzett mostohájával. Ugyan ezt akarta érezni, csak a célpont Nathe volt. Nem tudott pozitívan gondolni a fiúra.

Hiába hívta félre beszélgetni Val Nathaniel kedves és jó oldaláról, egyszerűen lehetetlennek tűnt, hogy előtérbe helyezze ezeket az érveket. Nem érdekelte unokanővére hegyi beszéde, hidegen hagyták a hízelgő és egyben megnyugtató szavak. Sok esetben engedett Valery kéréseinek, és csak később a szobája, vagy az Öreg tölgy társaságában dühöngött. De akkor és ott nem lágyult el a szíve. Vastag jégréteg zárta körül, akár egy ősrégi leletet, mely valamelyik sark-vidéken lelt nyugalomra. Nem olvadt fel, szikla szilárdan tartotta hűvös, törhetetlen keménységét. Még az sem zavarta, hogy Val közölte, hogy nagyot csalódott benne. Csak egy hetyke vállrándítást adott válaszként, semmi többet. Érzelemmentes maszkját hihetetlen kitartással tartotta meg.

- Azért kicsit kedvesebb is lehettél volna, Valery megállás nélkül sír – mondta Kate halkan.

- Ez van, ilyen vagyok, szóval ezt kell szeretni. Különben is, honnan értesültél Valery érzéseiről? Ugyanis a mási kocsiban ül, és nem hiszem, hogy olyan szuperhallásod lenne, hogy halld, ahogy itatja az egereket – sziszegte dühödten Aurora.

- Ne beszélj így a nővéreddel, úgy gondolom, hogy nem érdemelte ki semmivel ezt a hangnemet – csattant fel a szinte mindig nyugodt Leo.

- Oké, akkor mindannyian forduljatok ellenem. Legyek én a rossz, meg a gonosz. Ugyan, kit érdekel, nem számít az, hogy én mit gondolok, hogy mi érzek! – ezzel lezártnak tekintete a témát, de Leonardo nem így gondolta.

- Nem vagyunk ellened, csak bemeséled magadnak. A fiú közülünk való, és idővel úgy is be kellett volna avatnia az apjának. Te igazából segítettél, a mai botlásaiddal. Igaz, ami a bárban történt az kicsit durva volt, de Liz elintézte már, szóval, ha megkérhetnélek, nyugodj meg.

- Nem olyan könnyű megnyugodni ezek után – sóhajtott fel Aurora, és lehunyta a szemét azt remélve, hogy mire kinyitja minden a régi lesz...

De sajnos nem így történt. Az ajtóban Jackson várta a kis csapatot nem túl vidám arckifejezés kíséretében. Aurora tisztában volt azzal, hogy egy pozitív gondolata sincs vele kapcsolatban a történtek miatt.