Az Intézet

2. bejegyzés

Másnap reggel pontban nyolckor megérkezett a Kísérő, nevéből egyértelműen lehet következtetni feladatára. Kreativitás a maximumon... Se perc alatt a Felügyelő irodájában találtam magam. Hatalmas iroda, nagyobb, mint a szobánk, falain különböző eldeformálódott csontvázakról készült képek lógtak: az egyiknek hosszú farka volt, a másiknak kinyújtott keze és a törzse között csontfoszlányok ékeskedtek, szárny illúzióját keltve, egy másik oldalról készült, az alany hátából hatalmas tüskék álltak ki, de akadt olyan is, melynek fején szarvak ékeskedtek, vagy olyan, amelynek csak felsőteste volt. Mint egy rémálmokból szőtt galéria.

– Kinetta. – ez nem üdvözlés volt, csak nyugtázta, hogy megérkeztem. Nem volt szabad szólnom a felüljáróimhoz, míg erre engedélyt nem adtak, szóval kihúztam magam, kezeimet oldalam mellé feszítettem, és vártam az ítéletet.

– Pihenj! – a parancsra kényelmesebb pózt vettem fel, lábaimat enyhe terpeszbe tettem, és kezemet a hátam mögött összekulcsoltam – A Tanács a tegnap esti baleset után úgy döntött egy időre áthelyeznek az Északi szárnyba, ahol azon fogsz dolgozni, hogy elsajátítsd az önuralmat. A továbbiakról pedig majd Raven tájékoztat, amint megérkezel. Húsz percet kapsz összepakolni. A Kísérő a szobád előtt fog rád várni. Elmehetsz!

Beharaptam az ajkam, hogy ne kezdjek káromkodni. A folyosóra érve nyomát sem láttam az előző Kísérőmnek, de nem is érdekelt merre lehet, úgyis megtalál, ha keres, éppen ez a dolga. Lassan tizenkét éve vagyok itt, elég ideje ahhoz, hogy ezt tekintsem az otthonomnak. A szüleim arca egyre inkább homályba vész, és az a kevés, amit a külvilágról tudok, az újak meséiből vagy egy történelemkönyvből való. Számomra nem létezik más világ, mint az Intézet.

– Na, mit mondott? – esett nekem Missza, ahogy beléptem a szobába. Missza aranyos volt, sokszor megnevetetett, két évvel fiatalabb nálam, de nagyjából egyszerre kerültünk ide. Amióta az eszemet tudom, olyan nekem mint egy kishúg, és mióta elvesztettem a családomat, ő az egyetlen, akihez a legrégebbi emlékeim kötnek.

– Északi szárny, magánzárka. Bizonytalan ideig. – feleltem automatikusan közben előkerestem a hátizsákot, amit kaptam, és elkezdtem beleküldeni a cuccaimat.

– Nemár! Ezt nem tehetik! – kiáltotta panaszosan. A következő pillanatban pedig oroszlánná változott, és lecövekelt az ajtó elé.

– Ne hisztizz, cica-lány! – szólt rá Lektra, felpillantva a könyvből, amit éppen olvasott. – Megtehetik, azt tesznek velünk, amit csak akarnak...- hangja egyszerre volt szomorú, lesajnáló és szönryű, mert kihallatszott belőle a gyász. 

– Ne légy ilyen savanyú, L! – a könyvére koncentráltam, mely a kezemben landolt, Lektra nagy felháborodására – Büszkeség és balítélet? Ez nem egy betiltott könyv? – kérdeztem, mire megvonta a vállát, szórakozottan pöckölte az asztalon álló kis lámpát, mely hol felgyúlt, hol elaludt.

– Parancsot kaptam, szóval muszáj mennem – fordultam az oroszlán-Missza fele, aki leheveredett, és mancsát orrára fektette. Lektra hangosan felhorkant. Ő csak pár hónapja érkezett, talán ő a legidősebb újonc, akit valaha láttam, pedig ő sem lehet több tizenhétnél. Nem igazán találja itt a helyét, amennyire én látom, legalábbis folyton megszegi a szabályokat...

Az ajtón két apró koppanás jelezte, hogy megjött a Kísérő.

– Mennem kell! – visszaküldtem a könyvet Lektrának, aki „túlélést" kívánt, majd megöleltem oroszlán-Missza nyakát, aki keserves nyávogásba kezdett, és már kiscicává is alakult. Megpróbált bebújni a zsákomba, de még idejében elkaptam, és őt is Lektrához küldtem, aki erősen szorította a síró kiscicát.

A Kísérő intett, hogy kövessem végi a folyosón, egyenesen a liftekhez. Ahogy beszálltunk, benyomott pár gombot és már repültünk is lefele, majd a mennyezeten megjelentek a kapaszkodók, jelezve, hogy nemsokára vízszintesen fogunk haladni. Megfogtam az egyik fejem fölött lógó karikát, mert félő volt, hogy a lift falának préselődöm a hirtelen irányváltástól. Amint kinyílt az ajtó, egy újabb Kísérő állt előttem. Intett, hogy kövessem.

Ez a szárny teljes ellentéte volt a Nyugatinak, ahol eddig laktam. Itt szinte minden ajtó valamilyen fémből készült, és számkódos billentyűket helyeztek az ajtó mellé. Se kilincs se kulcslyuk, valószínűleg egy-egy kombináció nyitja a szobát.

– Biztosan te vagy Kinetta – a hang hallatán összeszedtem magam és az előttem álló nőre pillantottam, alig volt egy fejjel magasabb mint én, szőke kusza haja volt, fehér köpenyt viselt, és vékony keretnélküli szemüveget, mely félrecsúszott az orrán – Üdvözöllek az Északi szárnyban. Nyugodtan szólíts csak Prof-nak. 

Ez nem volt meglepő. Az itt dolgozók igazi neveit soha nem tudtuk. Itt mindenkinek volt eggy beceneve, vagy a feladatát használta névként. Prof, vagyis Professzor valószínűleg egy kutató, aki új kísérleti nyúlat kapott: engem. Első pillantásra furcsálltam, hogy ilyen fiatal, sőt egész szeleburdinak tűnt, nem pedig komoly hivatalnoknak, de nem az én tisztem volt megítélni a rátermettségét. 

Prof azt mondta, mielőtt megmutatnák a szobámat, szeretné felvenni az adataimat. A Kísérőtől már megkapta a kartonomat, de úgy látszik, neki ez nem volt elég. A laborjába léve megcsapott a hideg levegő. 

--  Remélem, nem vagy fázós! -- mondta, miközben elhelyezkedett egy számítógép előtt. 

Nem éreztem úgy, hogy választ várna, ezért továbbra is néma maradtam. 

Egy székre mutatott. Ahogy leültem, a jobb karomra rázárult a bilics, majd zizegve felemelkedett egy tű. Vérvétel. Ah. Gyűlöltem. Akárhányszor azt mondták, hogy csak egy apró szúrást érzel, az szörnyen csípett. 

-- Rendben. Nos úgy tűnik, tökéletesen rendben vagy. -- Profra pillantottam. A számítógépre hajolva figyelte a folyamatosan felvillanó adatsort: a vérképem, az eredményeim. -- Nem értem, miért vagy mégis instabil... -- tűnődött hangosan, rám se nézve. 

Az Intézetben mi...nos kísérleti alanyok voltunk. Nem várták el tőlünk, hogy válaszoljunk a kérdéseikre. Általában csak magukkal beszélgettek, mi pedig csendben vártuk, hogy leléphessünk. De Prof kérdőn nézett rám, mintha választ várna egy kimondatlan kérdésre. 

-- Tessék? -- kérdztem zavartan, attól tartva, hogy figyelmetlenségem következtében nem hallottam a nekem szegezett utasítást. 

-- Azon morfondíroztam, miért vagy instabil -- ismételte meg. Továbbra is értetlenül néztem, hiszen ezt hallottam. Akkor miért bámul úgy rám, mintha várna valamire... nem hangzott el kérdés...

--Nem tudom? -- feleltem, bár inkább hangzott kérdésnek, semmint feleletnek. 

-- Nem tudod, vagy nem akarod elmondani? 

-- Nem tudom. -- javítottam ki magam. 

Prof bólogatott, majd belelapozott az aktámba. 

-- Tyűha! 12 éve itt vagy? Nem semmi! Négy éves korod óta nem láttad a családod, igaz? Nem lehet, hogy hiányoznak neked? 

-- Már nem emlékszem a családomra. -- a válaszomra összerezzent, mintha tőle is vért vettek volna, és átérezné a fájdalmat. 

-- Komolyan mondod? 

Bólíntottam. 

Megvakarta a fejét. Sóhajtott, majd megfogta a kezem és megszorította az ujjaimat. Ha nem lett volna Professzor akkor kedves gesztusnak tűnt volna, együttérzőnek, reménytelinek, de így... csak furcsa volt. Ők nem éreznek együtt velünk. Ők hazamehetnek a családjukhoz, mi nem. Mi maradunk, mert veszélyesek vagyunk. Én ezt már régen megértettem, és soha nem erőltettem a szökést. 

A családom már nem volt több homályos emlékképnél.