Az Intézet

3. bejegyzés - Lektra

Tudtommal én vagyok az egyetlen, akit nem a szülei passzoltak le, én „saját akaratomból" jöttem. Azt hiszem a zsarolás, az emberrablás és a fenyegetés bőven kimeríti ezt a kategóriát.

Hol is kezdjem ezt a csodákkal teletűzdelt mesét? Talán egyszerűbb, ha egy gyors áttekintést adok...a múlt úgyis hamar feledésbe vész, ahogy mi is...

A szüleimet eleinte meglepte, hogy akárhányszor nyúltam a konnektorba, az áram nem rázott meg, sőt csikizett. Az apám fizikus volt, az anyukám ügyvéd. Apa gyakran bevitt a munkahelyére, mikor rájött arra, hogy már rég szét kellett volna süljön az agyam, sőt úgy...mindenem, és bemutatott a generátoruknak és egyéb áramforrásaiknak. Emlékszem, amikor először láttam azt a nagy épületet, úgy éreztem, mintha behálózná a fény. Már kívülről láttam a csíkokban végig futó sárgás kékes fényt, mintha ketrecként védené az épületet. Csodaszép volt, mint egy karácsonyfa izzói, vagy a girlandok... Azt hiszem, ez eléggé érthető így.

Szóval beléptünk az épületbe, és még soha nem éreztem ekkora energiát. Egy pillanatra talán le is dermedtem, megijesztett kicsit az erő, ami onnan áradt. A mi házunkhoz képest ez... mint a barlangból szabaduló, aki először pillantja meg a csillagokat, ahogyan azt Platón is megfogalmazta.De ez a tudás már úgysem segít..

 Az a rengeteg fény, az a rengeteg színes csík, ahogy a bőrömet cirógatta a feszültség enyhe bizsergése...

Szóval apa különböző erősségű elemeket hozott oda, hogy nyaljam meg, én pedig megtettem. De egyáltalán nem fájt, sőt kellemes érzés volt. Lenyűgöztem apát ezzel, büszke voltam magamra, hogy elégedett velem, sőt fel akartam vágni, hogy megmutassam nemcsak ennyire vagyok képes, emlékszem, megkértem, adjon a kezembe egy villanykörtét. Mikor az ujjaim közé került, felizzott. Fényesen, vakítóan, forrón.  Éreztem, hogy a tenyeremből belé áramlik az áram, amelyet magamba szívtam. Apa felkiáltott a meglepetéstől, én pedig letettem az asztalra a körtét, de annak a fénye nem aludt ki. Apa hozzáért majd elkapta a kezét, „Ez forró!" kiáltott fel. „Még szép, hogy az papa, tudhatnád", dorgáltam meg, pedig csak hét éves voltam.

Mikor anya megtudta, hogy apa titokban teszteket végez rajtam, iszonyat dühös lett, felelőtlennek és még valami nagyon csúnyának nevezte, amit azóta se vettem a számra.

Ahogy idősebb lettem, már magamtól mentem be Apához, mert kíváncsi voltam, mekkora a tűrőképességem. A határaimat feszegettem.

Egyszer azonban valami félresikerült, és az egész épület sötétbe borult. Éreztem, ahogy a drótokból és a konnektorokból hozzám áramlik minden energia, egyenesen belém, anélkül, hogy bármihez hozzáértem volna. Mintha megismert volna, ahogy beléptem az ajtón... még csak a biztonsági őrig jutottam el, de már sötét lett.

Az őr rémülten kiáltott fel, rám mutogatva, én pedig a liftajtóban pillantottam meg a tükörképemet. A szemem furcsán izzott, sárga fényben, a hajam színe pedig a hulla fehérségig fakult...Ez volt az a pillanat, mely véget vetett a kísérletezgetéseknek. Féltem megtudni, hogy mennyit bírok magamba szívni... Anya pedig a szívem miatt aggódott, mert az nem nagyon bírta a feszültséget. A kisebb sokkokkal nem volt probléma, de ez a nagy... nos... ezután aritmiát diagnosztizáltak nálam, vagyis a szívem néha lelassul majd gyorsabb tempóra kapcsolva igyekszik megint a normális dobbanásokat elérni... ez a művelet pedig különös mellkasi fájdalmakat produkál..

Tizenhét lehettem, amikor szerelmes lettem, apa egyik gyakornokába, aki olyan ügyekbe ártotta magát, amibe nem kellett volna, de persze ezt akkoriban még nem tudtam. Nos, a lényeg, hogy a szemem előtt ragadták meg fekete öltönyös hatalmas és ijesztő férfiak és betuszkolták egy sötétített ablakú kocsiba, és se szó, se beszéd elvitték.

A kocsin egy gyógyszercég logója díszelgett, amit már korábban is láttam a TV-ben, de a fejemben nem állt össze a kép.

Jön két benga állat, felszólítják X-et (személyiségvédelmi okokból nem írhatom le a valódi nevét), hogy vagy velük megy önszántából, vagy elviszik, mert olyan dolgokba ártotta magát, amik túlmutatnak a szakterületén, és mások érdekeit sérti. X, úgy tűnt pontosan tudja, miről van szó, és nemet mondott. Erre megfogták és betuszkolták a kocsiba, majd elhajtottak.

Nem bírtam tétlenül állni, odaszaladtam egy kék VW bogárhoz, és ahogy hozzáértem kipattant a zár, és kinyílt az ajtó. Gondolkodás nélkül nyúltam a műszerfalhoz, mire a motor felburrogtt, és máris a fekete kocsi után indultam. Bár még csak tanuló jogsim volt, és utáltam vezetni, nem volt gondolkodási időm. A városból kihajtva falukon mentünk át, majd eltűntek előlem egy éles kanyarban, amit nem vettem be időben. Egy ideig szerencsétlenkedtem, míg sikerült megfordulni.  Az utca, ahova behajtottak egy zsákutca volt, melynek végén ott parkolt a fekete böhöm járgány. Az utca közepén egy ház elé parkoltam, hogy ne legyen olyan feltűnő, bár tekintve, hogy csak ez a két jármű volt az egész utcában...

Mikor az utca végére értem, észrevettem a kapualjat a baloldalon és beléptem, de senkit nem láttam. Egy hatalmas udvarra értem, tele fákkal és egy kúriával a legtávolabbi oldalon, világos volt, hogy nem mehetek oda anélkül, hogy észrevegyenek.

Erre nem is volt szükség, hiszen ahogy beléptem az udvarra meghallottam a kutyák csaholását. Felém rohantak, de mielőtt elkaphattak volna vonyítva hunyászkodtak meg, a fűbe bújva. Azt hiszem a kisugárzásom megijesztette őket. Ahogy közelebb értem, kinyílt az ajtó.

„Üdvözlöm kisasszony, az úr már várja önt!"

Egy cseléd egyenruhát viselő lány várt rám, és mosolyogva pukedlizett előttem, megráztam a fejem, hogy kiverjem a képet a fejemből, de még mindig ott volt, előttem. Hagytam, hogy egy dolgozószobának kinéző helyiségbe kísérjen. Az íróasztal mögött egy kopaszodó férfi ült. Mint később megtudtam, az Igazgató.

Elmondta, hogy X iratokat lopott el, amelyekhez nem volt joga, hogy nagy pénz érdekében megzsarolt valami fejeseket, akik el akarják hallgattatni, de ő, garantálhatja a szabadságát és a biztonságát.

„Ha írásba foglalja, hogy visszaszolgáltatja a tulajdonába illetéktelenül jutott iratokat és természetesen elfelejt mindent."

„Szerintem ez megoldható", válaszoltam X nevében. „Gondolom, nem ezért rángattak ide engem. Mi az én feladatom?"

„Velünk kell jönnie az Intézetbe. Ön egy egyedülálló tehetség, és úgy gondoljuk, nálunk tökéletesen kamatoztathatná az adottságait".

Uralkodnom kellett magamon, hogy ne intsek be neki. 

"Én nem vagyok zseni, mint az apám" -- feleltem.

„Ugyan kisasszony, maga is sejtheti, hogy nem erre a tehetségére céloztam".

Tudta, hogy ki vagyok, tudta, hogy nem vagyok átlagos, és tudta, hogy szüksége van rám. Beleegyeztem, hogy az Intézetbe költözöm, önszántamból, cserébe pedig elengedte az egyetlen embert, akit valaha szerettem. Az, amit X tett... azóta sem tudtam teljesen feldolgozni, de akkoriban csak meg akartam menteni. Azt hiszem, néha mindenki ábrándozik arról, hogy valami hősieset tesz... de ma már látom, hogy nem volt ebben semmi hősies.

A rossz embert mentettem meg és hagytam, hogy csapdába csaljanak, ahonnan nincs kiút, innen csak a halál válthat meg.