A világítótorony gyertyáinak foglyai

5

A sötétség elvonult szemei elől és végre látott. Annyira várta ezt a pillanatot, annyira vágyott már rá, hogy alig tudta elhinni. Csodaként kezelte.

- Látok – mosolygott ujjongva.

- Örülök – mondta Oliver válasz gyanánt.

- Nem örülsz. Jeges a hangod.

- Túlságosan ismersz – vont vállat. – Sajnálom. Képtelen vagyok veled együtt örülni.

Naoki a képhez sétált, majd felemelte. Saját arca nézett vissza rá. Kutatta, fürkészte az élőt, és ez Naokit megrémisztette. Hogy tud egy kép ennyi érzelmet megragadni? Hogy lehet egy festménynek ennyire élőnek lennie? Hogyan tudta Oliver az ő halott szemeit ennyire élettel telien ábrázolni?

- Nem hasonlít rám – állapította meg.

- Én ilyennek látlak – felelte Naoki. - Eddig ilyen voltál.

- De most már nem.

- Igazad van. Valóban nem.

Oliver felvette ecsetjeit és a festékeket, majd az ajtóhoz lépett, ami a torony lépcsőjéhez vezetett. Nem így akart véget vetni neki, de nem ő volt a hibás. Ő is csak egy áldozat volt, a vakság áldozata.

- Többé már nem lesz szükséged rám – mondta, majd kilépett az ajtón.

_______________________________________________

Remélem tetszett, ha érdekel a befejezése, lapozz tovább kérek^^