A világítótorony gyertyáinak foglyai

6

A hullámok a szeme előtt cikáztak és ő habár vágyta a tájat, nem élvezte annak jelenlétét. Nem találta az örömöt semmiben sem.

Órákon át figyelte a gyertyafényt is, de ez sem hatotta meg. Imádta a tüzet, de úgy érezte, hogy egy darabja elhagyta.

Oliver eltűnt mellőle és soha többé nem jön vissza...

Emlékezett a fiú szavaira. Egyszer azt mondta neki, hogy csak azt akarja, hogy mosolyogjon örökké. De ő képtelen volt teljesíteni ezt az egyetlen kérést...

Kilépett a teraszra a portréjával, majd egy talált ecsettel tönkretette a képet. Dühös volt a festményre, amiért elrontotta a boldogságát, ugyanakkor magára is mindennél jobban haragudott, amiért elüldözte maga mellől Olivert.

Alig pár órára tűnt el mellőle a fiú, de majd' megveszett a hiányától. Nem fonták körbe az ölelő karok, se nem illették puszikkal a puha ajkak. Üresnek és fáradtnak érezte magát. Nem volt kedve még a gyertyatartókhoz sem.

- Nem hagyhatsz el csak úgy! – ordította a tengernek. – Szükségem van rád!

- Akkor gyere le hozzám a sötétbe – szólt egy hang lentről, a torony alja felől. – Az árnyékban várlak.

Naoki lefutott a lépcsőn, majd kiért a tenger elé, a sziklákra. Látta a sötét alakot, aki mosolyogva köszöntötte. A boldogságtól vezérelve a nyakába ugrott.

- Szeretlek – suttogta szerelmetes hangon. – És a szememben csak te létezel. Te teszel engem élővé.

Elveszett a karjaiban, az összeroncsolt képet még mindig a kezében tartva.

- Ez mi? – vette el tőle Oliver.

- Ne haragudj! – Naoki hangja bűntudattól fűtötten csengett. – Nem akartam tönkretenni.

- De akartad – babrált Oliver Naoki fürjeivel. – De nem haragszom. Én is mindig elfújtam a gyertyáidat.

- De aztán mindig meg is gyújtottad őket.

- Ez igaz.

- Meg fogom javítani a képet – húzta ki magát Naoki, egyre közelebb hajolva a föléje tornyosuló Oliver arcához. Szerette a kék szemeket, a szőke fürtöket és a rajta elkalandozó tekintetet, mely ugyanolyan szeretettel nézhette a festékpacákat is a vásznon.

- Megtanítalak festeni.

- Taníts meg! – vigyorgott Naoki.

Életében először úgy érezte, hogy igazán boldog, és immáron Oliver is kész volt arra, hogy együtt fessék meg a lángcsóvák ezernyi színárnyalatait.

Mert a világítótoronyban éltek csak igazán, hova az árnyékok sohasem juthattak el, hogy kioltsák szerelmük lángját...

___________________________________________

Szervusztok, kedves hölgyek s urak^^

Először is nagyon remélem, hogy tetszett, habár ennek talán lényege sem volt...

Az ötlet maga egy irodalom órámból kifolyólag fogant meg a fejemben, mikor hallottam a régi világítótornyokról. A többi meg csak jött xD

Elnézést, hogy ilyen sok részben raktam fel, de úgy éreztem, hogy ezek különálló részek, habár novellának készült ez a kis szösszenet XD És a gyors haladásért is elnézést, nem sok leírás volt benne... Mondhatni nem is az én stílusom xD

Hatalmas köszönet, amiért elolvastátok: Haru Amadare