Súlytalanság (Camren)

1. rész

Átlagos napnak indult, feltéve, hogy az én mindennapjaimat átlagosnak nevezhettük akkortájt. Mint minden nap, mikor nem voltak óráim, a tömbház előtti parkolóban vártam a taxim, hogy be vigyen az otthonba. Azon a napon egy különösen ködös, hideg reggelünk volt. A fagyos levegő csípte a kabátujjaimból kilógó kézfejeimet. A zsebeim telve voltak az otthonban lakó gyerekeknek szánt édességekkel, a fagyos kezem elrejtése beléjük lehetetlen volt. Egyik pillanatban a hó is szállingózni kezdett a fehér égboltból. Hosszú percek óta várakoztam már, közben mindúntalan a kis Jennyre gondoltam, aki tegnap érkezett az intézményünkbe. A szegény árva, oly kis törékenynek festett mikor betolták a szobájába. Tejföl szőke haja már csak nyomokban tarkította apró fejecskéjét, hatalmas égkék szemei szinte kivilágítottak szomorú arcáról.

-Míg élek nem felejtem el azt az arcot. -gondoltam magamban.

Nyolc éves forma lehetett, akinek még a többi gyerkőccel kellett volna játszadoznia az iskola udvarán, várni a szőke hercegére fehér lovon, hinni a Mikulásban, és úgy élni, hogy nincs tisztában a világ igazságtalanságával és kegyetlenségével. Így kellett volna lennie, de a kifejeződés az arcán teljesen más képet festett. Egy árva mosolyra sem húzódott a szája, a szemeiben nem láttam a csillogást, nem töltötte be gyermeki kajac a szobáját. Reményvesztettnek tűnt, legalább annyira, mint egy kilencvenes évei végét taposó idős hölgy, aki már mást sem várt az élettől, csak a végét. Elkeserítő és egyben szívfacsaró látvány volt.

Jennynek leukémiája volt. Az orvosai lemondtak róla, számára a gyógyulás reményének utolsó morzsája is elveszett. A szülei nem akarták, hogy egy kórház zord kórtemében érje a vég. A békés, fájdalom mentes elmenetel reményében hozták őt hozzánk, mint ahogy oly sokan mások is szeretteiket. Ez a volt az egyetlen amit nyújtani tudtunk, én, és még sok-sok önkéntes társam arra tettük fel az életünket, hogy menthetetlen beteg embereket segítsünk békében, megfelelő orvosi ellátás mellett, álomba szenderülni. A családjaiknak a gyász feldolgozásában is igyekeztünk, amennyire módunkban állt, beszélgetéseken, és egyéb módokon keresztül, segítséget nyújtani. Hisz nincs rosszabb annál, mikor olyas valakit veszítünk el, akit szeretünk.

Sokan furcsállták, hogy egy olyan idős lány, aki csupa-csupa élet, miért vállalt el egy olyan munkát, ahol mást sem lát, csak halált.

Ennek igazából rengeteg oka volt, de a legfőbb az, hogy szörnyűnek találtam, hogy vannak emberek, akiknek egyedül kell végigmenniük a végső úton. Támogatás, egy kedves, biztató szó, egy utolsó ölelés, egy mosoly, bármiféle megnyugvás nélkül. Ennél szörnyűbb dolgot el sem bírtam volna képzelni, és ez vett rá arra, hogy egy olyan helyre menjek dolgozni, ahol körülvesz a halál. Mindig ott van a levegőben. Az idő alatt, hogy ott munkálkodtam, számtalan emberrel, elkeseredett családdal, magányos, idős özveggyel, apró gyermekekkel találkoztam. Többet sírtam az alatt a pár hónap alatt, hogy ott dolgoztam, mint valaha életemben, de a betegek utolsó szavai, az utolsó köszönömök, megnyugvást sugalló, félelemmentes mosolyuk megmutatta, hogy a könnyeim nem voltak hiábavalóak. Egy-egy számomra nagyon kedves beteg elmenetele után, a szeretteikkel együtt sírtam, együtt idéztem fel egy-egy szép, mosolyrafakasztó, vagy éppen szomorú pillanatot. Ezek voltak azok a pillanatok, amikért érdemes volt ezt csinálni. Amiért megérte.

A taxi, amit rendeltem, tíz perc késéssel ugyan, de megérkezett, az immár hóval vékonyan borított szürke tömbház elé. A kabátomról lerázva a ráhullott havat, beszálltam a sárga színben tündöklő autóba. A sofőr, aki készségesen elnézést kért a késése végett, elmondta, hogy annak oka, egy közelben történt baleset volt.

-Az embereknek jobban oda kellene figyelniük egymásra. -szólalt meg.

Egyetértően bólogattam, amit ő a visszapillantó tükrön keresztül láthatott.