Súlytalanság (Camren)

Súlytalanság

Súlytalanság.

Azt mondják, ilyen érzés a szerelem. Mintha repülnél, és semmi sem ránthatna vissza a földre, mintha nem lenne szükséged a lábaidra, mintha mindegy lenne mi történik, érzed, hogy nem eshetsz le odafentről, hogy biztonságban vagy, hogy súlytalan vagy.

Sosem teszik hozzá, hogy ez a beteljesült szerelem.

Van egy sokkal fájdalmasabb, földhözragadtabb verziója is ennek. Mikor te repülnél, elrugaszkodsz a földtől, szárnyalni próbálsz, egy röpke, apró pillanatig fent vagy, majd lezuhasz. Keresed az okokat, hibáztatsz, vádolsz, de végül rájössz, hogy az ok, amiért mindig leesel, az az, hogy sosem voltak szárnyaid. Szükséged van a lábaidra, hogy minden egyes napon a térdeire roskadhass, hogy a porban állva kérdezhesd a miértjeidet. És szükséged van rájuk, hogy továbbléphess. Itt nincs semmiféle súlytalanság, csak zuhansz és zuhansz, egyre mélyebbre, és mélyebbre, míg végül el nem éred a saját árkod alját, ahonnan csak akkor tudsz kimászni, ha képes vagy elengedni. És ennél nem létezik nehezebb dolog. Az ember, míg él, ragaszkodik. Kínkeserves nehézségek árán tud csak elengedni, és továbblépni. Szabad-e hibáztatni érte? Jó kérdés. Könnyen ítélünk, ha mi súlytalanok vagyunk.

Bár, azt mondják, hogy amíg nem zuhantál, nem is tudod milyen érzés repülni. Addig csak illúzió az egész.

Ez a gondolat tart még életben.

Zuhantam már eleget. Végre repülni akarok, azért, hogyha csak egy pillanatra is, ne érezzek semmi mást, csak

súlytalanságot.