N, mint Novella

Ma nem

Ajánlom azoknak, akik hittek a mesékben. Akik szerettek valaha. És akik tudják, milyen egyedül érezni magunkat egy tömött vonaton. 

Könnyed léptekkel – szinte már felszökkent – a peronra, melynek teljes hosszát emberek tömkelege töltötte meg. Rögtön megállt az elején, mivel tudta, hogy azok az emberek - akikkel nem akar találkozni - a végén szállnak fel. Nem sokkal később elővette a telefonját, hogy átugorjon egy számot, mely túlságosan boldog volt a jelenlegi hangulatához képest. Ma semmi kedve nem volt a boldogsághoz. Ma egy kicsit melankolikus szeretett volna lenni. Ezt akarta, mert már belefáradt. Belefáradt a folytonos mosolygásba, a 'jól vagyok' ismételgetésébe. De leginkább abba, hogy hitelesen tudja hirdetni: élvezi a szinglik életét.

A vonat lassan begördült az állomásra, mire az emberek felugrottak a koszos padokról, hogy előre tolakodva ők szállhassanak fel. A lány szemet forgatva reagált az egyik ilyen emberre, de legszívesebben kiosztotta volna. De ma nem volt ereje hozzá. Nem volt ereje erre sem.

- Végre időben ért ide – nevetett fel keserűen mögötte az egyik férfi.

- Ne kiabáld el! – szólt közbe egy másik utas, miközben egy babakocsis hölgyet segített fel. – A következő állomásnál biztosan kapunk egy felsővezeték szakadást.

A lány ettől a beszólástól önkéntelenül is elmosolyodott, majd a poros kilincsbe kapaszkodva, felhúzta magát a járműre. Benyitott a jobbra lévő fülkébe, mire megcsapta az izzadtságszag és az emberek ápolatlanságára utaló aroma émelyítő egyvelege. Fogta magát, majd levágódott az egyik négyes fülkébe, mely hál' Istennek üres volt. Lehuppant a bőrbetétes ülésre, majd kifelé bambult a rohanó tájat kémlelve, mintha az olyan érdekes lenne, pedig valójában csak azért nézte, nehogy egy ismerőssel alakítson ki szemkontaktust, és akkor bizony bele kell mennie a kínos – udvarias – társalgásba, melyhez semmi kedve nem volt.

A vonat hangos robajjal haladt a következő megállója felé, míg a lány egyre jobban belemerült az önsajnálatba. Tudta, hogy ez szánalmas, és ha tudná bárki, hogy most éppen mi megy végbe benne, biztosan azzal fárasztaná őt, hogy mennyire önző. De ma önző szeretne lenni. Csak egy kicsit. Csak ma.

Mert az ember néha megengedhet magának dolgokat, mint az önzés, pesszimizmus, vagy egy szál cigaretta. Mélyen beszívni a tüdőbe, - mintha az utolsó lenne - majd lassan kifújni a levegőt, és figyelve a szürke füstöt, amint felfelé száll. Eközben elgondolkozva azokon a kérdéseken, melyeket soha nem teszünk fel hangosan. Soha nem teszünk fel másoknak, ugyanis félünk a választól.

A szomszédos fülkét ekkor egy pár foglalta el. Az eddig kifelé merengő lány most feléjük pillantott, és önkéntelenül is elidőzött rajtuk a tekintete. A fiú felpakolta bőröndjüket, hogy kényelmesen elférjenek, míg barátnője leült az ablak mellé. Amint a másik is mellé telepedett, hozzábújt, akár egy doromboló macska, mely lustán nyújtózva egyet, elnyúlik gazdája ölében. Egy puszit kapott most a fejére, ami a melankolikus lányban furcsa érzéseket keltett.

Ő maga sem tudta, mi van vele. A szíve nem vert hevesebben, de nem is lassult le. Szinte nem is dobogott. Üres rezgéseket adva tengett belsejében, és talán ez okozta azt is, hogy arcán undor jele futott át. Röpke volt, s észrevétlen, de akkor is átfutott. Ám ő ezt nem tudta irányítani. Hogyan is tudta volna? Hiszen nem az ő hibája volt. Ez csupán védekezés volt arra az elsöprő gyötrelmes érzelemnek, mely akkor érte el, mikor boldog párok közé kerülve hűvös fuvallatot érzett karján. Olyan volt ez, mikor a kihűlt pogácsához ér az ember, s csalódottan konstatálja, hogy elkésett. Pedig annyira vágyott arra a pogácsára...