N, mint Novella

Nincsen tüske rózsa nélkül

Ezt azoknak ajánlom, akik tudják, hogy a rossz akkor jelent meg a Földön, mikor az első ember megszületett. 

Viszály. Vér. Szerelem. Regél az öreg mesemondó: ez itt Verona.

Nincsen más, csak pusztító pillantások, simogató tőrpárbajok, széttépett levelek, részegen tett megjegyzések. Verona már csak egy ködös, poros lelkek lakta város, ahová a halál nem csak hálni jár. Napját ott kezdi, s fejezi be az Ítélő, mert nem telik el nap, hogy valakit csalfa csókjával örök álomba ne ringatna. Olyan álomba, ahol az ember még szeret, s szeretve is van.

Sehol egy rózsa, csak tüske mindenhol, s a kertész már nem is emlékszik miért, s mióta lett ily rakoncátlan az egykor tündöklő titkos lugas.

Mert bizony fénylett, sőt ragyogott a város. Házaik bősége, szerelmek méze felért a mennyországnak nevezett túlvilági királysághoz. De mint sok minden mást, ezt sem tudták értékelni. Mert a jó lét olyan, akár egy túlzásba vitt bóközön. Az ember előbb vagy utóbb elbízza magát, és az ego – az én – végül átlöki az embert a ló túloldalára, ahonnan nincs visszaút. Legalábbis nem Verona számára.

Száz év. Száz év óta áll a két ház: Montague és Capulet harcban. Azt hinné az ember, férfiak tehetnek róla, de nem. A férfi lerendezi egy párbajban az összetűzést, vagy egy kártyaparti közben. Ők nem haragtartóak. Nem úgy, mint a nők. Mert a nő, amilyen szépség, olyan kegyetlen harcos. A nő sosem hibázik. Sosem gyenge, hiszen, ha a ház úrnője gyenge, bizony a virágok sem virágzanak. S mire menne a föld virágok nélkül?

--------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Képzeljünk el egy zajos házat, két testvért, s egy csipetnyi szerelmet. Szívmelengető, nem igaz? Bár az is maradt volna.

- Lányok! – kiáltott a két fogócskázó gyermek után Miss Russo.

De a cserfes hölgyek oda sem figyeltek rá. A nevelőnő csak megforgatta szemeit, s ledőlt a legközelebbi fonott padra.

- Egyszer még sírba visznek.

Azzal elővett ruhaujjából egy hímzett zsebkendőt, hogy megtörölje izzadt homlokát, míg a védencei le nem higgadnak, s hozzá nem bújnak, ahogy azt mindig tették. Mert bár csintalan lelkek voltak, Miss Russo tudta, hogy szívük tiszta, s gyengéd, hiszen ő nevelte őket.

- Mi ez a ricsaj itt? – lépett ki Mrs. Costa, az egyik teremből.

- Nem tudom őket rávenni, hogy öltsék végre fel az estélyi ruhájukat – sóhajtott fel az idős hölgy.

Édesanyjuk felhúzta mindkét szemöldökét, melyből tudta Miss Russo, hogy nem sül ki, így jobbnak látta, ha enyhít egy kicsit a lányai helyzetén.

- Nini! Már jönnek is! Látja nagyságos úrnő? Rendes gyerekek ezek.

A két testvér nevetgélve közeledtek feléjük, miközben látszólag valami fontos ügyet tárgyaltak.

- Látom – felelte Mrs. Costa, s azzal visszavonult termébe a bál kezdetéig.

Miss Russo összecsapta két kezét, mire a lányok kuncogva szalutáltak neki. A nevelőnő csak egy fejcsóválással válaszolt komisz viselkedésükre, majd újból felsóhajtott, talán századjára már ma. Szótlanul elindult a kisasszonyok terme felé, kik azonban nem voltak ilyen szótlanok.

- Alig várom már, hogy megismerd őt, René! – ujjongott a fiatalabbik lány, ám odafigyelt, hogy Mrs. Russo ne füleljen ebből az örömből semmit se ki.