N, mint Novella

Boldog vagyok ennyivel

Ajánlom a reményhalaknak: sajnos ők végül mindig meghalnak. 

Egymás szavába vágva csevegtünk, ám a torkomban lévő gombóc sehogy sem akart eltűnni. Lehet, hogy már akkor tudtam a végét?

Még akkor is fent voltunk, mikor már a házigazda is nyugovóra tért, mondván, hogy jóból is megárt a sok. Valóban?

Valahogy mi ezt nem éreztük. Azt éreztük, hogy sosem lesz elég idő, hogy együtt legyünk.

Miből gondoltam, hogy ebből igenis lesz valami?

Abból, hogy az este elején még a kanapé két végén gubbasztottunk, ám hajnalra már a lábamat átkarolva melengettél, s tudtodon kívül szívemet is.

Meséltél a húgodról. Meséltél az egyetemről. Meséltél a lányról, aki összetörte a szívedet, s közben észrevetted, hogy a szemem egyre jobban csillog. Meg is jegyezted, mire én elpirultam.

Ezen már csak nevettél.

Meséltél a céljaidról. Hogy mersz nagyot álmodni. Meséltél, hogy mennyire szereted a rántott húst. Hogy esténként néha te is kívánsz valamit az esthajnalcsillagtól.

Eközben én alig észrevehetően beléd zúgtam. Nem teljesen. Nem halálosan. Csak éppen annyira, hogy hiányozz, ha már ennek is vége.

Jött a hajnal, s immáron az arcod is világosabban kirajzolódott ködös szemeim előtt. Ekkor már a kezemet is megtaláltad, és gyöngéd csókokkal becézted, engem elkápráztatva: van még ilyen.

Most már én is meséltem neked magamról. Elmeséltem hányszor csalódtam az emberekben. Hogyan tanultam meg németül. És hogyan lehetséges az, hogy ma végül eljöttem, pedig már egy éve feladtam.

Megnyíltam neked, ami bár sebezhetővé tett, ugyanakkor levett a vállamat nyomó súlyokból, és egy egészen kis időre visszasompolygott az arcomra az a bizonyos őszinte mosoly.

Közelebb hajoltál, s elvesztünk egymás szemében, mert ezt már csak így szokás, nem igaz? Ám a nap már felbukott – s vele együtt mi is elbuktunk. Éket vert kettőnk közé, mert reggelre már mindent máshogyan láttunk.

A szerelem zászlaját leengedték, és mi újból a kanapé két végén ültünk.