Az életem adom érted [BEFEJEZETT]

Bevezetés

(Rin)

Csak egy átlagos napnak indult a reggelem, de a fene gondolta volna, hogy ez a nap az életemben egy forduló pont lesz. Akárcsak eddig, minden egyes nap, egy kiadós sétára indultam, hogy figyelhessem a falu lakóinak szorgalmas munkálatait és nem utolsó sorban elgondolkozzak az életemen. Mit ne mondjak, a múltam igen megrázó, és sokszor csak ülök az ágyamon és fogom a fejem, majd felteszem magamnak a kérdést, hogy: „Ez hogy történhetett meg? Miért velünk? Miért ők?" Közben pedig kisírom a lelkemet.

Egy ninja csapatnak tagja voltam, mi voltunk a 7-es csapat, Konoha egyik legjobb csapata, legalábbis... ezt várták el tőlünk, mivel a sensei-jünk, Namikaze Minato volt, aki a kor legerősebb ninja-ja. Bár képességeink szerint tényleg kimagaslódtunk a többiek közül, de... a csapatunk csapatmunkája... nem fűznék hozzá semmit. A két fiú társam, Uchiha Obito és Hatake Kakashi, képtelenek voltak csapatban dolgozni vagy egyáltalán elviselni egymást. Én egyedül Obito-val tudtam dolgozni, mivel Kakashi, igen magának való volt. Megpróbáltam felé közelíteni, de mindig csak lekezelően kezelt engem. Egy ideig próbálkoztam, de utána hagytam. Egy nap viszont fontos küldetést kaptunk, ahol Kakashi, csapatunk jonin szintű ninja-ja, volt a csapatkapitány, és minden jól ment, amíg el nem raboltak. Nagyon féltem és már lelkileg felkészültem arra, hogy meghalok, de Obito és Kakashi eljöttek, hogy megmentsenek. Ez volt az első és utolsó alkalom, hogy együtt dolgoztak, mivel Obito meghalt a mentőakció keretében. Megmentette Kakashi életét, amikor az ájult fiúra majdnem ráesett egy hatalmas szikla. Sajnos Obito alatta maradt, közben pedig az ellenség ránk akarta omlasztani a barlangot, így esélyünk se volt, hogy kimentsük. Halála előtt Kakashi-nak adta a Sharingan-ját ajándékba a jonin-á válása gyanánt. De nem pihentünk sokáig... 3 évvel később elraboltak újra és Jinchuuriki-t csináltak belőlem. Szerencsére Kakashi az idő és a történtek miatt megváltozott, így jött és a megmentésemre sietett. Viszont én tudtam, hogy az ellenség mire készül... Meg akarják idézni a démont, amikor visszatérek a faluba, hogy elpusztítsák Konoha-t. Meg kellet halnom és kész is voltam rá. Könyörögtem Kakashi-nak, hogy öljön meg, de esze ágába sem volt. Így öngyilkosságra kényszerültem... vártam, hogy mikor használja a leggyorsabb és leghalálosabb technikáját: a Chidori-t. Használta is, s én már készültem elé ugrani, amikor a sensei elkapott és visszarántott. Sírógörcs jött rám, és miután leszámoltunk a harcosokkal és levertük a háborút, Kakashi sem bírt uralkodni magán; egymásra borultunk és átadtuk magunkat a könnyeinknek. Akkor beszéltünk utoljára. Én sok időt töltöttem Kushina-chan-nal, aki segített nekem kapcsolatba lépni a démonommal és már tökéletesen tudom irányítani, minden gond nélkül.

Kakashi e közben az ANBU-ban dolgozik, a Hokage irányítása alatt és nem igazán tartózkodik Konoha-ban. Egyszer láttam, amikor a sensei és Kushina temetése volt, mikor a rettegett Kyuuby váratlanul megjelent és pusztítani kezdett. Kakashi és én is harcolhattunk akkor, de nem volt esélyünk megmenteni a sensei-t vagy Kushina-t. Viszont Minato sensei Naruto-ba zárta Kyuuby-t, csak így tudta megmenteni Konoha-t... A 3.-tól hallottam, hogy Naruto a harc után eltűnt. Iruka Kakashi-nál találta meg, akit állítólag sebesült és sokkolt állapotában találtak. Kakashi a temetés után egy ideig nem ment vissza az ANBU-ba, mert elvállalta Naruto nevelését, de sajnos, a Hokage megkövetelte tőle, hogy térjen vissza, mivel szükség volt rá az ANBU-ban. Iruka-nak adta Naruto-t, aki kezdetben nehezen, de időközben hamar belejött a szülősködésbe és túl tudta magát tenni a Kyuuby-s támadáson. Csak Iruka-n keresztül tudok információkat Kakashi-ról. Sokszor látogatta őt és Naruto-t, de ahogy teltek az évek, ez igen csak elmaradott lett Kakashi részéről. Iruka már 2 éve nem mesél nekem semmit sem az ezüsthajúról.

És, most itt tartunk. Eltelt a sensei halála óta 11 év. Naruto igen szeleburdi kis suhanc lett, de Iruka nagyon jól kezeli a fiatalembert. Sajnos a falu lakók igen rossz szemmel néznek szegény fiúra, ami engem igen csak zavar. Ő Namikaze Minato, a 4. Hokage fia; és oké, hogy Jinchuuriki, de... itt vagyok én is. Engem miért nem utálnak? Ugyanolyan veszélyesek vagyunk Isapou-val, mint Naruto Kurama-val! Sosem értettem az embereket... Sokszor láttam sírni, miután osztálytársai kitagadták, vagy bántották, de hál Isten Iruka mindig ott van és megvigasztalja a fiút. Hálás voltam neki... A sensei nyugodt lehet a másvilágon, hiszen Naruto jó kezekben van.

Időközben én is befogadtam valakit az otthonomba, egy kislányt, a neve Sakura. Sajnos a szülei nehéz esetek... Az apja egy alkoholista fasz, aki sokszor késsel támadt Sakura-ra, anyja pedig drogozik, igen rendesen és sűrűn akarta megerőszakolni Sakura-t. Az volt az egy mázli, hogy Sakura gyorsan fut és elmenekült. Poszttraumái lettek, amit Tsunade-sama-val kezdtük el kezelni, de végül nálam kötött ki. Nagyon szeretem és még mindig nem értem, hogy Kizasi és Mebuki hogy tehettek ilyet! Sakura 1 éve van nálam. Sok mindent elértünk együtt és végre látom mosolyogni és hallom a boldog nevetését... Rengeteg időmbe kerül, de ha azon az estén nem belém botlik, ki tudja mi lett volna vele. Valamilyen szinten hálás vagyok Kizasi-éknak, mert Sakura mellett nem jár az eszem annyit Kakashi-n. 11 éve nem láttam, egyáltalán él e még? Áh, Rin! Kakashi biztos él, ha meghalt volna, tudnék róla. Ne, gondolj ilyenekre!

Ahogy elhaladtam a Hokage fejszobrok előtt, és utoljára ránéztem a sensei-re egy ANBU maszkos alak futott felém. Fiatalabb volt nálam, az biztos, de... mit akar tőlem? Adj Isten, hogy ne Kakashi-val legyen kapcsolatos! – imádkoztam magamban. – Az alak megállt előttem és levette a maszkját. Egy barnahajú, fekete szemű fiú volt. A fején egy ezüst pofacsontvédő csillant meg a napfény hatására, és emellett az álláig felvolt húzva a maszkja. Ha éjszaka találkoznék vele, tuti megijednék... Igen nyurga és ANBU létére, igen csak gyenge izomzatú. Letérdelt előttem, ami igen szokatlan, de aztán eszembe jutott, hogy az ANBU harcosok igen tisztelettudóak és illedelmesek. Döbbenten szóltam hozzá:

- Ki vagy te? – felemelte a fejét, és rám nézett.

- A nevem, Tenzou, Hatake Kakashi senpai irányítása alatt dolgozok. Nem kéne itt lennem, de...

- Állj fel és mond el, amit elszeretnél... - mondtam, kicsit sürgetve őt. Kezdek egy kicsit aggodni, hogy valami baj van. Ő felállt és folytatta.

- Köszönöm, Nohora Rin! – hajolt meg.

- Honnan ismersz? – kezdtem félni a hapsitól. Ha nem mondta volna, hogy Kakashi társa, tuti leütöm.

- A senpai mondta, hogyha bármi történne vele, sose szóljak neked, de...

- Kakashi... Mi történt vele? Hol van? – kezdet remegni a lábam. Történt valami Kakashi-val, de mi az Isten szerelmére, mond már!

- Ne, aggódj! Már biztonságban van. Küldetésünk volt és súlyosan megsebesült. Kórházba vittük, ahol Tsunade-sama már elkezdte leápolni a sebeit...

- Miért nem akarja, hogy tudjak róla? És te miért szeged meg a parancsát? – estem neki, kissé ingerülten. Láttam rajta, hogy megijedt, de addigra már elborult az agyam.

- Ne, haragudj! A Hokage mondta, hogy keresselek meg téged és mondjam el, röviden, hogy mi történt...

- Jól van, köszönöm, hogy szóltám! – azzal, mint a villám úgy rohantam a kórházba.

Hál Isten nem volt messze, így hamar odaértem. Egy ideig bolyongtam a hosszú folyósokon, de a 2. emeleten, az utolsó szobánál megláttam a Hokage köpenyét és meghallottam Tsunade-sama hangját, majd egy ismerős, de kissé fura nevetést. Nagyot nyeltem és lelkileg felkészültem, hogy látni fogom Kakashi-t, 11 év után, egy sérüléssel vagy többel... Odaérkeztem az ajtóhoz és a Hokage mellett álltam meg, látszódott, hogy loholtam, mert igen kapkodva vettem a levegőt. Megfagyott a hangulat a teremben, amikor Kakashi és én egymásra néztünk. Láttam felemás szemét, és, hogy teljesen meg van azon lepődve, hogy itt vagyok. Észrevettem, hogy az oldala enyhén ki van dudorodva. Biztos ott sérült meg és a fásli miatt olyan. A csend kezd lassan kínossá válni... mivel 2 perce senki sem nyikkan meg... Egy idő után azonban a 3. és Tsunade-sama kimentek és fél füllel annyit hallottam Tsunade-sama-tól: „Kimegyünk megbeszélni valamit mindjárt, jövünk!", De Kakashi és én, ugyanúgy mereven néztünk egymásra...