Hófehér sebhelyek

•1.fejezet: Porcelán lélek•

Sok időbe telt, hogy rávegyem magam, hogy kitegyem mielőtt teljesen befejezem piszkozatban, mert ezzel azt tervezem, hogy egyszer kiadatom, tehát előre figyelmeztetek mindenkit, hogy a sztorira minden jogot fenntartok, tehát a történetet lopni szigorúan tilos, fordítani lehet, csak aki akarja, előtte írjon nekem privátban.

Mielőtt elkezdem, fontosnak tartom, hogy nem tudom mikor fogom kitenni a második részt, mert jóra akarom megírni ezt a sztorit, és nekem jó munkához idő kell, tehát majd maximum egy hónap múlva lesz kint, mert szeretném hogy mindig kegyen két rész piszkozatban. Mindenesetre maximum egy hónap múlva kiteszem a második fejezetet.

Most viszont, jó olvasást hozzá, remélem tetszeni fog!

A saját, írói gondolataimat, és idiótaságaimat két / jel közé fogom tenni.

Bakuma Ikku's POV

Hogy ki is lennék én?

Egy srác, akinek mindig holtsápadt az arca, alapvetően hófehér a haja, és az egyetlen szín a testén, a vörös szeme, de szereti a kinézetét.

Egy srác, akin mindig fehér, hosszú ujjú felső van, hogy elfedje a sebeit.

Egy srác, akinek mindig sérülések borítják a testét.

Egy srác, akit nap, mint nap megvernek, és piszkálnak amiatt, ahogy kinéz.

Egy srác, aki soha nem kap rossz jegyet, mert azért is megverik otthon.

Egy srác, aki mellé vagy csak azért ülnek órán, hogy lessenek, vagy hogy piszkálják.

Egy srác, aki sohasem hiányozhat az órákról.

Egy srác, akinek soha nem voltak barátai, mert mindenki utálja, ahogyan kinéz.

Egy srác, aki teljesen egyedül van, és nem tudja mit jelent szeretni, vagy szórakozni, mert mindenki megveti.

Egy srác, aki nem tudja mit jelent igazából élni.

Mert ez a "srác", egy albínó.

Ezért utál, és ver meg mindenki. Senki sem képes elfogadni, hogy másképp nézek ki, mint mások. Egy albínó, aki kilóg a szürke tömegből fehérségével. Miért bánt mindenki amiért így nézek ki? Pedig én szeretem ezt a külsőt... a hófehér bőrömet, a hajamat, és a vörös szememet.

Most is itt ülök szünetben, és összehúzva magamat a székemen a hátsó sarki padban készülök a következő témazáróra. Már amióta gimnazista vagyok, folyton elkezdenek röhögni rajtam, hogy mindig tanulok, vagy olvasok. Már megszokhattam volna, de valahogy nem tudok ehhez hozzászokni.

Egyre csak csúnyább dolgokat vágnak a fejemhez, amiktől már a sírás kerülget, próbálom nem észrevenni, és folytatom a tanulást.

A kezem majdnem olyan fehér, mint a lap... Erre a gondolatra alig láthatóan elmosolyodok, de azonnal abba is hagyom, mert még jobban piszkálnak és röhögnek.

– Hé, nézd már a kis stréber Hókefélkét! – kiált fel az egyik, aki minden szünetben piszkál. Nem tudom a nevét... de nem is akarom tudni... – Valahogy a füzet nem passzol Hókefélkéhez! Adjunk már neki egy kis almát! – kiált fel, mire három alma repül felém, és mind el is talál. Az egyik hangos koppanással vág fejbe, majd mint a társai a földön landol, és elgurul.

Ettől csak jobban összehúzom magamat, és megpróbálok nem sírni... inkább csak eltűnök a föld színéről, hogy megszökhessek a problémáimtól.

Most már szemmel láthatóan szorongva ülök itt, ami természetesen nekik is feltűnik, és jót röhögnek rajtam.

– Nem unjátok még? – kérdezem kicsit elcsukló hangon, amit azonnal meg is bánok, mert a Hókefélkés feláll, és odajön hozzám, majd elkezd a fülembe suttogni, majdnem közép hangerőn.