Hófehér sebhelyek

2.évad •1.fejezet: Fehérarany•

Ikku

Pontosan ma van egy hónapja annak, hogy Gouval együtt vagyunk és büszkén elmondhatom, hogy boldogabb vagyok mint eddig valaha. Bár a nagybátyám még mindig ugyanúgy bánik velem, az iskolában pedig egyre többször kezdenek újra megkörnyékezni, bár csak akkor merik amikor Gou nincs velem – ami elég ritkán fordul elő –, vagy amikor éppen nem figyel, ami elég gyakran megesik vele. Sokszor olyan, mintha nem is ezen a földön lenne. Már tényleg kezdek gondolkodni azon hogy lehet egy másik dimenzióból jött. Gyanús. Nagyon gyanús. Főleg azok a szemek, meg az a haj. Tuti nem evilági. Olyan angyali, de mégis egy igazi kisördög lakik mögöttük: egy két méteres kisördög.

Ezzel a gondolattal nyitom ki a szemem parányi szobámban. A kezemmel magam mellett Gout keresném, mint minden reggel már egy ideje: szinte kétségbeesetten próbálom magam mellett megtalálni, hátha itt lenne, de ehelyett mindig csak Gombócot találom, aki jelenleg a nyakamon keresztbe fekszik ezzel majdnem megfojtva engem, így gyorsan leemelem magamról, mire az sértődött nyávogásba kezd, amit én csak egy lágy simítással a fején díjazok.

Oldalra nézek, az ágyam mellé ahova éppen be tudom tenni a táskám, meg egy itatótálat Gombócnak, és boldogan nyugtázom, hogy még van vize. 

Átöltözök, ami már szinte megszokottan fájdalmas. Mint mindig, most is sérülések seregei lepik el az egész testem. Egy pillanattal többet időzök a bordámon, amiről már egész szépen lement a duzzanat - helyette viszont a karomra került egy másik, amit sikerült Gou elől eltitkolnom. 

Minden alkalommal elszégyellem magam amikor Gou észrevesz rajtam egy újabb sérülést. Nem azért, mert félek hogy elhagyna, hanem mert... Azt látom hogy talán neki még jobban fájnak ezek mint nekem. Ezek miatt néha úgy érzem szinte semmit sem tudok róla. Ő mindent tud rólam, ismeri a legmélyebb titkaimat, már szinte olvas a gondolataimban – komolyan, néha azt hiszem most szökött egy kuruzslótanfolyamról –, én viszont úgy érzem hogy nem tudok igazából semmit arról, hogy milyen is ő valójában. Nem az az egyszerű, bolond Gou, akinek a megértése egyszerűbb mint az egyszeregy, hanem a magába zárkózó, elhúzódó, Gou aki olyan vastag burkot húzott fel maga köré, hogy ne láthasson át rajta senki... Még önmaga sem, mert azt hiszi hogy csak így lehet teljes; ha elzárja maga elől az igazi énjét. Ha magába burkolja a fájdalmát, bármi áron. Még ha ez abba kerül is, hogy olyan vastag burkot húz fel maga köré hogy maga alá temeti. 

Tudom hogy ezt érzi, mert én is ezt éreztem, de mikor elkezdett rámomlani ő jött, és apránként elhordta a roskadozó darabokat, ezzel egy kis rést nyitva magának a burkomon. Bár még nem teljes az ajtó amit magának épít, de neki már ez a kis rés is elég ahhoz hogy tovább próbálkozzon.

Sokan nem gidilnák, de én igazából egy nagyon egyszerű lélek vagyok. Gou viszont... Egyszerűnek néz ki, mégis bonyolultabb mint bárki más akivel valaha találkoztam. Bár tudnám mi tette őt ilyenné...

Aki nem ismeri azt mondaná rá hogy nyitott és boldog, de a valóságban az ellentéte ezeknek. Még nekem sem nyílik meg... Pedig próbálok, akarok segíteni neki, de mindig amikor összeszedném a bátorságom hogy tapintatosan rákérdezzek valamire, azonnal elteri a témát és zavart lesz.

Ezekkel a gondolatokkal szedelőzködök össze, majd egy macska ügyességével veszem fel a kabátom, majd surranok ki a házból, nehogy a nagybátyám észrevegyen és egy kiadós veréssel kezdjem a napom.

Kint hirtelen megcsapja az arcom a reggeli hideg. Este esett, így még jobban lehűlt az idő; nem hiába, november van a javából. Bár Gou azt mondta hogy ma délután egész jó idő lesz.

Abban a pillanatban hogy rágondolok észreveszem a már ismerős, nyúlánk alakját ahogyan türelmetlenül topogva áll egy villanyoszlopnak támaszkodva. Velem ellentétben rajta egyetlen vastagpulcsi van, és tökéletesen elvan a hidegben.