A farmer

A farmer (Első rész)

ELSŐ RÉSZ

A harmincadik születésnapomon határoztam el, hogy farmer leszek. Ezen döntésemet nem előzte meg semmiféle hosszas gondolkodás, tények megfontolása vagy esélyek latolgatása.

A reggeli kukorica - pelyhemet kanalazva, a születésnapi jókívánságokat böngésztem a Neten, amikor így döntöttem. A jókívánságok legtöbbjét olyan emberektől kaptam, akiket szinte nem is ismertem. Talán, ha váltottam velük néhány szót életem során vagy régi iskolatársak, akik alig jelentettek már többet nekem, mint egy kifakult, poros emlék.

Irina nem írt. Persze, miért is írt volna?

Két héttel ezelőtt, szinte szó szerint kirúgott. Bár igyekeztem játszani a kemény férfi szerepét, és fejemet felvetve távozni a lakásából, de szavai azóta is a fülemben csengtek. Olyan tisztán hallom minden alkalommal, mintha csak egy akusztikus adatkristályon rögzített dallamot játszana le az agyam.

- Peter, te jó ember vagy, de vannak hibáid, amikkel én nem tudok tovább együtt élni. Te olyan életre vágysz, ahol soha, semmi nem történik és ehhez akarsz igazitani mindent, és mindenkit magad körül. Sokkal többre lennél képes, de téged ez nem érdekel, nem akarsz semmit sem tenni azért, hogy több legyél.

Nagyon szíven ütött a dolog.

Most, hogy itt ülök a NET terminál előtt a zsebkendőnyi kis lakásomban, rádöbbentem, hogy a lánynak igaza volt.

Tizennyolc évesen már alig vártam, hogy elhagyjam a szülői házat, és megragadtam a legelső kínálkozó alkalmat. Egy kosárlabda meccsről tartottam éppen hazafele pár barátommal, amikor a vonat ablakából, az egyik csupa üveg felhőkarcolóba épített, hatalmas hirdetési képernyő egy mosolygó katonát villantott fel. Számtalanszor láttam már a hadsereg toborzó hirdetését, de akkor valahogy megfogott a dolog és nem is engedett el. A következő megállónál, barátaim értetlenkedő kiáltásaitól kísérve, leszálltam a vonatról és megkerestem a legközelebbi információs kioszkot. A kissé recsegő géphang útba igazított a legközelebbi toborzóiroda felé, ami alig pár saroknyira volt.

Beléptem a csendesen félrehúzódó elektromos ajtón, és a többi olyan gyorsan történt, hogy ha valaki később kérdezte, hát nehezemre esett pontosan elmondani mi is történt. Egy szigorú arcú őrmester elkérte az igazolványomat, majd átolvastattak és aláírattak velem valami hivatalos papírokat. Egy nővér elvezetett hátra, ahol vért vettek, befektettek egy robo - medi gépbe, ami megvizsgálta minden porcikámat, majd egy fehér köpenyes dokival beszéltem, aki vagy száz, furcsábbnál furcsább kérdést tett fel. Mikor végeztek velem, a recepción az őrmester végignézett rajtam.

- Fiam, ez az utolsó dokumentum, amit alá kell írnod. Ez a szerződésed az első öt évre. De hivatalból tájékoztatnom kell téged, hogy ha ezt aláírod, akkor már nincs visszaút.

Én csak vállat vontam és gyorsan aláírtam a papírt. Az őrmester elvigyorodott és a kezembe nyomott egy műanyag lapot, amin a fényképem volt, egy csomó számadattal, meg kóddal.

- Jövő kedden, reggel hatkor jelentkezz Fort Landerben, a katonai támaszponton ezzel az igazolvánnyal. Ha nem leszel ott, akkor a törvény szerint hivatalosan katonaszökevénynek tekintünk, és nyomozást indítunk az elfogásod érdekében.

Anya kezéből kiesett a szedőkanál, amivel éppen a szokásos vasárnap esti krumplipürét szedte ki nekünk a vacsoraasztalnál, amikor elmondtam, hogy beléptem hadseregbe. Apa csak ült és hatalmas szemeket meresztve tátogott.

- De hát... te még túl fiatal vagy ehhez... - hebegte.

- Tizennyolc vagyok, nagykorú. Miért lennék túl fiatal? - feleltem kissé bosszúsan.