A farmer

A farmer (Második rész)

MÁSODIK RÉSZ

Két nap telhetett el, mert kétszer vágtak hozzánk valami ételnek aligha nevezhető, szervesnek tűnő, barna izét. A mellékhelyiséget is csak úgy használhattuk, ha mindkét Rellekith kezében fegyver volt, és csupán akkora részt kapcsoltak ki börtönünk vörös fényű rácsából, amin egy ember is csak nehezen fért ki. Vágyakozva gondoltam az övembe tűzött fegyveremre, amit a Rellekith az elmaradt motozás miatt nem vett el tőlem. Nem is feltételezték talán, hogy lehet másik fegyverünk, mint az őrök pisztolyai. Hiába engedtek ki a mellékhelyiségre, két fegyver csöve meredt rám minden alkalommal, és Allison a lézerketrecben ücsörgött, hát egyelőre nem próbálkoztam inkább semmivel. Majd, ha jobb alkalom kínálkozik...

Párszor még megpróbáltuk megtudni, hogy hova megyünk, milyen gyorsan haladunk, meddig tart az út és hasonlóak de ők figyelmen kívül hagyták minden kérdésünket.

A harmadik napon az űrhajó kilépett a hiper - térből és az első ablakokon át egy hatalmas, lilás - fekete ionizált gázfelhőkből álló nebula terpeszkedett el. A két Rellekith idegesen zizegett egymásnak hosszú percekig, majd ezúttal a fénynél lassabb sebességgel elindultunk a csillagköd felé.

Allison odasúgta nekem.

- Ha jól sejtem, akkor ez a Herold köd lehet... Ha igazam van, akkor az azt jelenti, hogy majd nyolc fényévnyire vagyunk a Neburontól.

Örültem, hogy a lány ennyire odafigyelt a csillagászati kiképzésen, mert én bizony csak átbukdácsoltam azt a kurzust, de valami azért sántított a dologban.

- Nyolc fényév, alig két nap alatt egy ilyen kis hajóval? Ez eléggé hihetetlennek tűnik.

- Vannak tőlünk fejlettebb fajok a galaxisban. - vont vállat Allison.

Mintha én ezt nem tudnám! Első kézből tapasztaltam, nem is egyszer, különösen a fegyvertechnológia területén. A Rellekith láthatóan ideges volt, és ez engem is idegessé tett. A műszereik kijelzői - már amennyire láttam belőlük valamit – semmit nem mondtak nekem. Nem ismertem a nyelvüket sem a rendszereiket.

Űrhajónk lassan bekúszott a lilás gázpamacsok közé és egy órán át a feszült csendet csak olykor - olykor törte meg valamelyik műszer csippanása.

Allison megcsóválta a fejét.

- A nebula ugyan tartalmaz ionizált gázokat, de az nem jelenthet ekkora veszélyt az űrhajóra.

- Egy ilyen ködcsomóban egy kisebbfajta flottát is el lehet rejteni, anélkül, hogy a szenzorok észlelnék az űrhajókat. Szerintem csapdától tartanak. - véltem én.

Néha utálom, mikor igazam van és most egyike volt az ilyen alkalmaknak. Szinte be sem fejeztem a mondatot, egy hatalmas csattanással az űrhajó megrázkódott és felvisított egy sziréna. A Rellekith hangosan zizegve pánikszerűen elkezdtek kapcsolgatni a kezelőpultjaikon és a köd odakint meglódult. Az ablak előtt pár vörös és néhány kék fénysugár húzott el – célt tévesztett lövések voltak. Aztán újabb becsapódás és heves rázkódás következett, és a kabin világítása barátságtalanul hunyorgott párat. Egyre több ikon villogott, sípolt a kijelzőkön és fogvatartóink már tisztán láthatóan pánikban voltak. Szinte kiabáltak egymással és egyszercsak a lila gázok odakint egy villanással masszává váltak, ám a következő pillanatban már ismét a tiszta űrben voltunk. A lila köd elmaradt mögöttünk és egy perc múlva, a csillagok mellettünk elhúzó fénycsíkjai olyan hirtelen álltak meg, mintha egy láthatatlan falnak rohantunk volna. A belső világítás ezúttal kialudt és nem is kapcsolódott vissza. Helyét átvette a vészvilágítás csökkentett fénye és ahogy elnéztem, alig volt pár ikon a vezérlőpulton, ami ne villogott volna őrülten.