Találkozások

Kedves szomszéd

Ismét elkapott az érzés. Sikítani tudtam volna, mint egy ketrecbe zárt vadállat úgy éreztem magam. Alig vártam, hogy elmúljon ez az állapot. Ilyenkor nem tudtam mit tenni, jobb volt bezárkóznom, és kerülnöm minden féle érintkezést a 'normális' emberekkel. Egyszerre voltam őrült kimerült és energiával teli, érzékeltem az egész testem, minden porcikám, minden sejtem egyenként. Bizsergés járt át, a szívem dobogását a torkomban éreztem, ahogy keményen lüktet. A mellkasom feszített, ami felkúszott hátra a tarkómig, a fejem lezsibbadt, olyan volt, mint egy robbanás előtti állapot. A lakásban mászkáltam fel- alá. Legszívesebben rohantam volna, ki egészen a világból, megállás nélkül, amíg véget nem ér, de a mélyről jövő zizegés melletti kimerültség megkötötte a kezem. Ellentétes érzések egy időben. Féltem, hogy elveszítem egyszer a józan eszem. Vagy talán már meg is történt... gondolkoztam el néha rajta. Csapongtak a gondolataim. Magamat is képtelen voltam ilyenkor elviselni, mást mégúgy sem, és senkitől nem is várhattam

Nem tudtam csillapodni. A gerincemben éreztem az apró rezgést, bizsergést, a hasam is szinte görcsbe rándult. Összegömbölyödve találtam magam az ágyon. Egy párnát a fogaim között tartva, sikítva engedtem ki a hangom. Épphogy annyit engedett a bennem lévő feszültség, hogy hosszan nyújtózzak egy hatalmasat, befeszítve egyenként minden porcikám. Azon imádkoztam, hogy csak legyen már vége. A homlokom közepén, megtalálva a pontot erősen nyomni kezdetem... nem is tudom, hogy felejtem el minden egyes alkalommal, hogy ez valamicskét javít a helyzeten, ha más nem ideiglenesen, mintha letompítana. Majd infarktust kaptam, amikor a csengő, mint valami égzengés ordított bele a térbe.

Neneneneneneneneneneneee csak most ne!

Úgy döntöttem nem reagálok és akkor bárki is az, majd szépen felszívódik magától.

A párnát a fejemre húztam, hogy minél tompábban halljam a kintről jövő hangokat. Minden eljutott hozzám. A szívdobogásától kezdve, a lélegzetvételéig, a mozdulatai által keltett zajokon keresztül... szinte még az illatát is éreztem... nehéz... férfias. Megmarkoltam a párnát. Az ösztön és az ész keményen viaskodott bennem. Ösztönből az ajtónak rontottam volna, és szerencsétlen ismeretlent berántva a falhoz nyomva igencsak nagy meglepetés érte volna.

Az eszemre hallgatva maradok egy helyben és veszettüllll de veszettül figyelmen kívül hagyom az egyre türelmetlenebbül toporgó, most már nem csak csengető, de kopogtató alakot.

Miért kellett neki vesztére pont itt és pont most... és mi volt annyira életbevágóan fontos, hogy perceken keresztül ostromolja egy illabilis vadidegen ajtaját.

Kikapcsolt egy pillanatra az agyam a párnát a sarokba dobva, a következő pillanatban, már az ajtóhoz lapulva találtam magam, és vadásztam. Mélyen szívtam be a levegőt, az összes idegszálam az illatára összpontosult. Lassan fordult a kulcs a zárban. Kemény harcot vívva az ösztönömmel és az elmémre hallgatva, egyelőre sikerült szocializált módon viselkednem. Csak én tudtam, mi ment végbe bennem.

Résnyire nyitottam az ajtót, majd amikor megláttam akaratlanul szélesre tártam. Felém magasodott. Ez persze nem volt nehéz tekintve a méreteimet. Nem fenyegetően, mégis ellent nem tűrően egyre bentebb terelt a lakásban.

Kedves ismeretlen ismerős. Ujjongtam, mosolyogtam magamban. Szét tudtam volna szedni és megölelni gyengéden egyszerre. A jelenlegi állapotom, pedig igencsak veszélyessé tette a helyzetet.

Egy ideje már itt, ott kerülgettük egymást... szó szót követett és...

Egyszerre voltam dühös és kimondhatatlanul izgatott. Éreztem benne azt a fajta vibrálást, amivel csak nagyon keveset találkoztam eddigi életem folyamán, és ehhez jöttek a csodaszép kifejező szemei, a mély illata, amely elsőre elárasztott, körbeölelt és nem engedett.

A konyhapult a hátamnak nyomódott, ő pedig csak jött egyre közelebb és közelebb. Egyáltalán nem gondolkoztam innentől kezdve. Elvesztem. Áramütésként ért az érintése. Az ujjbegyével épphogy hozzámérve végigsimított a meztelen karomon, a tekintetemet közben egy pillanatra sem engedte. Ki is vadászott kire, teljesen értelmét veszítette. Éreztem a tenyeremben az anyagot, ahogy egy rántásra szakadt, a leheletét, amivel cirógatta az ajkam, az ujjait, ahogy felfedező útra indultak a testemen. Épphogy érintve, lassan, mégis az őrületbe kergetve.

Én közel sem voltam ennyire türelmes. A feszültség kitörni készült. Harapva, markolva tudtam volna nekiesni. Visszafogva magam, amennyire csak képes voltam a tenyerem a bőrén felfelé csúsztattam a hasától a nyaka irányába. Az ízére is szükségem volt. Nyújtottam a nyelvem, végigsimítva az ajkát, beleremegett. Erősen, az ajkamra tapadva csókolt vissza. Mélyen éhesen. Alig érzékeltem, hogy a ruháim csak lógtak rajtam cafatokban. Bőr a bőrhöz érve összekeveredett a hangunk, az illatunk a térben. Mintha minden megszűnt volna rajtunk kívül.

Úgy éreztem megveszek. Mindent akartam, egyszerre mindenféleképpen. Érinteni, ízlelni, érezni, magamba szívni. Megrázkódott, majd első pillanatban fel sem fogtam, de el kezdett hátrálni. Lesütötte a szemét, a tenyerét maga elé tartva hátrált kifelé a lakásból... egy elsuttogott sajnálom volt az egyetlen, ami eljutott a tudatomig. Összehúztam magamon a felsőm maradványait. Teljesen leforrázva álltam a lakás kellős közepén, a konyhapult megtámasztott, így legalább nem a földön landoltam. Akadozó lélegzettel néztem utána, szédelegve, reszketve, majd amikor csapódott az ajtó, még bűvölve néztem hosszú percekig.

„Mégis mi f.... volt ezzzz"

Észhez térített. Kapkodtam a levegőt. A zsibbadás, a zizegés más irányba fordult. Ebből a szempontból igazán hasznosnak bizonyultak a történtek. Összezavarodottan, a ruhacafatokat dühösen kivágtam a kukába. Extra forró zuhany után, még mindig rendellenesen zakatoló szívveréssel, a fülhallgatót a nyakamba akasztottam, maximálisra vettem a hangerőt és kimerészkedtem az utcára.