Találkozások

Egy pillantás

Hunyorogva nyitottam ki a szemem. Az ébresztő kifejezetten kellemetlenül érintett nagyjából egy órás alvás után. Semmi különös, csak hoztam a formám. Hajnal ötig pilláztam, utána, meg, mint akit kiütöttek mély álomba zuhantam... kemény egy órára. Dühösen magamra, és az egész világra kotorásztam a telefonom után, hogy végre elhallgattassam a kib.szott csicsergőt. Direkt választottam ezt a hangot ébresztőnek, úgy gondoltam, valamivel jobb hangulattal sikerül felkelnem, ha madárszót hallok. Rosszul gondoltam. Nem is tudom, hogy találtam ki, hiszen nem is bírom a madarakat, egyenesen rettegek a repdeső izéktől. Elhallgatott. Volt öt percem megtalálni, mielőtt újra rázendít. Maximális hatással volt rám, azonnal kimásztam a takaró alól, és lázasan keresni kezdtem a széttúrt ágyneműben, a galád bujdosót.

Az ágykeret és matrac közé beszorulva, épphogy kikandikált az árulkodó fekete csücsök. Beletelt újabb két percbe mire kihalásztam, de megérte. Mégis hogy sikerült egész a lábammal beküzdeni a miniatűr résbe nem tudtam, jelen pillanatban nem is gondolkodtam sokat, szokás szerint késésben voltam. Kapkodva készítettem oda a kávét a konyhában, tudtam van egész három percem zuhanyzásra, amíg hozzájutok. Még hideg volt a víz, amikor aláálltam, és nagyjából addig sikerült elfogadható hőfokúvá változnia, mire hallottam a konyhából a hangot, ami arra sarkallt, hogy ideje rohanva elzárnom a gázt a kávéfőző alatt, ha nem akarok festéssel bíbelődni a következő szabadnapomon. Ez nem volt opció, mivel nem tartozott a kiváltságaim közé a kreatív lakásalakítás.

Hideg zuhany és kávé után sem éreztem magam sokkal fittebbnek. A gyorsan rohanó idő ellenére, sikerült pár percet a szekrénybebámulással eltölteni. Csak úgy meredni a semmibe, alibiként azon gondolkozva, mit tudnék magamra kapni, amit még vasalni sem kell. Végül megfogtam a legközelebb eső vállfát és belebújtam a sötétkék színű pamutruhámba. Ekkor jutott eszembe, hogy még fésűvel sem találkoztam a reggel. Már biztos voltam benne, hogy el fogok késni, vagy szokásomhoz híven 8:00-kor, ha szerencsém van és a forgalom is engedi, sikerül beesnem az ajtón.

Kár volt tükörbe néznem. Vadul cibálni kezdetem a hajkefével a sörényem, mintha bármit is javíthatott volna a helyzeten. Feladtam a küzdelmet. Az előző napról a mosdókagylón felejtett hajgumi és egy szemspirál által felkínált lehetőségeket kihasználva valamicskét sikerült javítanom a képen. Csak reméltem, hogy a táskámban benne van minden, amire aznap szükségem lehet. Nem volt időm újrarendezni a tartalmát. A prezentációs dosszié széle kikukucskált, ez volt a lényeg, a többi, mind pótolható. Sietve leakasztottam a fülhallgatómat, miközben félig botladozva a cipőbe bújtattam a lábam. A zenelejátszó listájában kutakodva a Paint it blacket sikerült benyomnom. No nem ám a régi értékelhető Rolling Stones féle változatot, hanem Ciarat. Az utóbbi időben tehetetlenül rákattantam. Talán a hangulata miatt. Mire a hangerőt megfelelően felvettem, a kaput bezártam, az utolsó pillanatban, hogy esélyem legyen beérni, végre elindultam a munkába.

Különleges érzés fogott el. Nem, mintha bármi másképp történt volna, mint úgy általában, vagy bármi oka lehetett volna. Egy teljesen megszokott átlagos reggel, szinte ugyanazok az emberek, akik szembe jöttek velem nap, mint nap... mégis, valami... Talán a tavasz érkezése, talán egy újabb buta megérzés. Kellemes bizsergés járta át a belsőm, az ajkaim akaratlanul mosolyra húzódtak. Énekelni, táncolni lett volna kedvem, amikor váltott a lejátszó egy pörgős latin dallamra. Persze visszafogtam magam, ezzel senki nem járt volna jól, de a mosolyt képtelen voltam letörölni az arcomról. Kapkodtam a lábam, élveztem a cipősarkak kopogásának a zaját, ami átszűrődött a zenén. Alig néztem a szembejövő emberekre, nem igazán volt szokásom, azt sem szerettem, ha engem bámulnak, akkor én miért tegyem ezt másokkal. Véletlenül mégis felemeltem a fejem, amikor érzékeltem a szembe jövő lépteket. Hatalmas levegőt vettem, ami meg is akadt valami oknál fogva, egy kellemes, mély illattal töltve meg az egész lényemet. Csak idióta romantikus filmek lassított felvételein találkoztam eddig ilyennel, aminek ezen a reggelen sikerült részesévé válnom. Ha hiszed, ha nem, egyedül a szemét láttam egy hosszú másodpercig, a tekintetét. Mély, meleg, izgalmas, magába rántó, sötét. Ezek a jelzők jutottak el az agyamig a pillanat tört része alatt. Egyenesen a szemembe nézett, nem engedve a tekintetem. Villámütésként elárasztott a hőség, végigfutott a testemen a borzongás. Ez nálam nem volt túl gyakori reakció egy másik ember felé. Nem éreztem zavart, sem félelmet, semmi negatív érzés nem kerített hatalmába, csak a tekintete vonzott egyre mélyebbre. Míg elhaladtunk egymás mellett, millió érzés, benyomás kerített hatalmába, a megszámlálhatatlan lehetőség, forró percekre, édes pillanatokra. Kissé elmellőzve egymást, épphogy visszafordulva láttam, hogy még mindig engem néz, de nem tettünk semmit. Nem akartam belerondítani ebbe a pillanatba, csak kiélveztem, amit rám zúdított a reggel. Lassan kifújtam a bennakadt levegőt, az illatát is ezzel elengedve. Behunytam a szemem, láttam a tekintetét még egy másodpercre magam előtt, egy újabb mély lélegzettel, pedig szabadon engedtem a képet is.