Találkozások

Angyal és Gab

Iszonyú állapotban aludt el az éjjel.. vagyis már hajnal volt. A migrén... vagy azt sem tudta, hogy minek nevezze, felemésztette az egyébként is gyér erejét. Két órával később, viszont szokatlanul kipihenten ébredt, és életben volt, ami a legfontosabb. Azt hitte ezt most biztosan nem éli túl. De mégis megtörtént a csoda. És itt volt megint.

Csendes volt minden. Nem hallott, nem érzett semmit. Muszáj volt kísértenie a sorsot és útnak indulnia ezen a reggelen. Várták. Rövid készülődés. A világ legprofibb sminkmestere kevés lett volna, hogy eltűntesse az elmúlt hetek nyomait. Meg sem próbálta. Akihez igyekezett, ismerte, jobban, mint ő saját magát. Nem volt szükség cicomára, hazugságokra, semmi egyébre, csak hogy egy forró zuhany után magára kapja a ruháit és a legkényelmesebb cipőjét. Előkészítette a lejátszóját, fül bedug és már dübörgött is az agyában az ilyen napokra előre összeállított lista.

Rettegve tette ki a lábát a kapun. Félt, hogy az első szembejövő ember láttán menten összeesik és kudarcba fullad a próbálkozása. De nem így történt. A zene elnyomott benne mindent, amit el kellett. Perceken belül beért a forgalmas főutcára. A korai időpont ellenére, minden zsúfolásig telve volt. Ő pedig hősiesen küzdött, és állta a sarat. Átjutott az embertömegen.

Nem állt meg a szálló recepciójánál. Végigjárta már ezt az utat párszor. Ugyanaz az emelet, ugyanaz a szoba. És mindig ugyanaz a nyitómondat. Rövid kopogás után belépett. A sötétítő szorosan behúzva. Alig szűrődött be fény az ablakon. A gyertyák viszont fényárban úsztatták a szobát. A füstölők illata teljesen elbódította. Végre kimerte kapcsolni a fülébe üvöltő zenét. Tekintetét a neki háttal ülő alak sötétje vonzotta magához. Hatalmasnak tűnt. Azaz nem csak tűnt. Tudta, ha mellette áll, jócskán fel kell néznie rá, hogy lássa a sötét szemeit.

- Bajban vagyok. – A saját hangját meggyötörtnek, reszketőnek hallotta. Az alak lassan felállt, lassú léptekkel megkerülte a fotelt és megállt közvetlenül a nő előtt. Érezte a belőle áradó erőt, a vonzást, ami minden egyes alkalommal próbára tette az önuralmát. Tudta, hogy ez leginkább annak köszönhető, ami a férfiban lakozik.

- Te mikor nem vagy?- mosolyodott el és finoman egy újjal végigcirógatta a nő arcát, aki csak remélte, hogy a másik nem vette észre az érintés által a testén végigfutó remegést. A férfi mosolya nem ért el a szeméig. Fájdalom lakozott benne, gyötrődés. Kegyetlenség volt pont tőle segítséget kérni, de máshoz nem fordulhatott. – Most mennyire rossz a helyzet?

- Rosszabb, mint máskor, de itt vagyok.

- Ne mondd. Komoly hatást gyakorol rám a jelenléted, hidd el, feltűnt, hogy előttem állsz. – Újabb mosoly, és, mintha egy kicsivel közelebb került volna ahhoz a bizonyos ponthoz. A tenyere a nő arcán megállapodott, aki észre sem vette, hogy belesimult az érintésébe. Kellemes meleg áradt szét a testében. ... és a következő jelenet, ami elé tárult, hogy a hatalmas baldachinos ágy mennyezetét látja maga felett. Megmozdította a karját, a lábujjait. Minden a helyén volt, amennyire elsőre értékelni tudta. A szívéhez kapta a kezét, ütemesen kalapált a tenyere alatt. Élt. Ezt is megcsinálta. Ezen is túljutott. Segítséggel az igaz.

Nem is vette a fáradtságot, hogy körbenézzen a szobán. Mindig ugyanaz a forgatókönyv. Idejön, a férfi megérinti, és mire magához tér, eltűnik, mint a kámfor. Nagyot nyújtózott, úgy érezte, hogy kicsattan az energiától, bár tudta, hogy ez az állapot csak ideiglenes. Pár óra múlva kifekszik és kell egy két nap, mire újra önmaga lesz. Ki akarta használni az időt. Sétálni egyet, talán lemenni a tópartra, nézni a fodrozódó vizet. Hálát adni az égnek, hogy kapott egy újabb esélyt, lehetőséget az életre. Kipattant az ágyból, a fülhallgatót és a lejátszóját zsebre vágta. Már éppen az ajtót nyitotta volna, amikor lépéseket hallott a fürdő irányából. A férfi állt az előszoba ajtófélfájának támaszkodva egy szál törölközőben, víztől csöpögő testtel. Ez túlságosan lekötötte a figyelmét, így valószínűen elfelejtett levegőt venni, mert lassan, de biztosan megjelentek előtte a sötét foltok; sőt tátott szájjal bámulhatta, mert a másik kacagva fogta az ujjai közé az állát, és játékosan megcsípte.

- Köszönés nélkül akartál távozni Angyal?

- Nem tudtam, hogy még itt vagy. – A férfi tekintete sötétre váltott. Hirtelen túl szűk lett a kis előtér kettőjük számára. Kiszorult a levegő. A nő azt hitte összecsuklik a láb alatta. Hullámokban árasztotta el a testét a vágy. És még önmagát tartotta kegyetlennek, amiért a férfihez fordult. – Fogd vissza magad Gab.

- Nem akarlak kiábrándítani, de nem csinálok semmit. - Hátrált egy lépést a hálóba. Ekkor tűnt csak fel, hogy a sötétítők kihúzva engedték a szobába a napot. A férfi bőrén megcsillant a fény, még kívánatosabbá téve azt. Nem látta eddig napvilágnál. Lenyűgözően festett. A haja nem fekete volt, mint eddig gondolta, hanem a barna kismillió árnyalata tarkította. A szeme is egészen mélybarna, a bőre kreol. Önkéntelenül kinyújtotta az irányába a karját, de már túl messzire hátrált, hogy elérje. – Te teszed ezt Angyal. Vagyis nem befolyásollak semmiben. Soha nem tenném. Azt akarom, hogy önszántadból ajánld fel magad nekem.

- Soha. Nem megy. Tudod, hogy nem. – A szíve már a torkában dobogott. Vágyott a férfi érintésére, de érezte lehetetlent kér tőle. – Elmegyek. – Egy pillanat leforgása alatt a másik az ajtónak szögezte. Nem ért hozzá, a keze a feje mellett, a teste milliméterekre. A forró leheletét érezte az ajkain, ahogy hozzá beszélt.

- A gát egyedül a te fejedben létezik. Érezlek, ne felejtsd el. De, engedlek, ha tényleg ezt akarod... mit akarsz igazából Angyal?- az ajkai rásimultak leheletfinoman a nőére. Az ellenállása azonnal semmivé lett. Az ujjai a férfi hajába fonódtak, az ajkai többet és többet követelve keresték a férfiét. Húzta közelebb magához, csókolta, mintha az élete múlna rajta. A testük egymáshoz simult. Többet akart belőle. Mindent akart, amit csak kaphatott. A férfi elölről megragadta a felsőjét és kettészakította. A szája a nyakán és csak haladt egyre lentebb. A melltartó azt sem tudta, hogy hogy került a földre, de amikor egy utolsó pillantást vetett rá, már darabokban volt. Térdelt előtte úgy szabadította meg a maradék ruháitól. Felfelé haladva csókolta végig, míg újra megtalálta a száját. A nő nem tudott egyebet, csak remegett a karjai között. Hangos sóhajok közepette a lábai a férfi csípője köré fonódtak. Zihálva vette a levegőt, átadta magát az érintésének, csókjainak. A testük a gyönyörben összeforrt, a lelkük pedig visszavonhatatlanul nyomot hagyott egymásban.

Másnap a saját ágyában tért magához. Zsongott a feje az emlékképektől. Az ereje sokkal hamarabb visszatért, mint általában. Belenézett a tükörbe, és semmi mást nem látott csak egy oltári széles vigyort az arcán. Majd enyhe fájdalom suhant át a szívén. Tudta, hogy ez soha többé nem ismétlődhet meg, és akkor is már szerencsés, ha valaha újra látja a férfit, de hamar elhessegette a gondolatot, eldöntötte, örül annak, amit kaphatott, amit kapott. És hálás a sorsnak, hogy megismerhette Őt. Nemcsak ezeket a becses emlékeket ajándékozta neki, hanem az életét többszörösen. Bárhogy is alakuljon a sorsuk, ezt már nem veheti el tőle senki.

Amikor útnak indult, megszokásból a nyakába tette a fülhallgatóját, a zsebébe a lejátszót, de ez alkalommal mégsem használta. Amikor kiment az utcára, élvezte az apró neszeket, a kocsi zúgást, az emberek beszélgetéseiből kiszűrődő mondatokat, felé áramló érzelmeket. A napfényt. Órákat ült a tóparton nem gondolva semmire, csak átélve újra és újra a pillanatot.