F E L A D O M

4. fejezet - De nem vagyok boldog

Cornelia Blair

"A kapcsolatom az apámmal csupán illúzió; Azt hiszem, így tudnám jellemezni leginkább. Vannak emberek, akik közel állnak az édesapjukhoz, és vagyok én; Ez valójában ilyen egyszerű, és így van, amióta az eszemet tudom. Talán hat éves lehettem, amikor ez az egész tönkrement... Tudod, akkor ütött meg először, egy olyan dolog miatt, amiről még csak nem is tehettem. Azóta egy végtelen fal van közöttünk, és mindketten felhagytunk a próbálkozással, hogy egyszer rendbe hozzuk a károkat. Ami nem megy, azt nem szabad erőltetni, mert ha erőltetjük, ha feszegetjük azt a bizonyos határt, a végén valakiben összetörik valami... És az a valaki biztosan én leszek."

(a szerk. naplójából)

Nem értem, hogy az emberek mit szeretnek a kórházakban, én teljes szívemből utálom őket. Utálom az ápolókat a lenéző tekintetükkel, az orvosokat az álszent ígéreteikkel, és a takarítókat is az olcsó takarítószereikkel, amelyekkel többet ártanak, mintsem segítenek. 

De ha már itt tartunk, a hipochonder embereket sem értem.

Mármint oké, fő az egészség meg minden, de mégis miért gondolják azt, hogy egy kórház biztonságos hely? A rengeteg bacilussal, koszos fecskendővel és használt, mosatlan lepedővel...

- Kezdek megőrülni - suttogtam magam elé, és próbáltam kiűzni a fejemből ezeket a bugyuta gondolatokat.

19:00 - Hosszú, végeláthatatlan órák teltek el azóta, hogy átléptem a kórház küszöbét.

Amint megérkeztem, egyből a nővérpulthoz siettem, ahol mindenféle értelmetlen dokumentumot írattak alá velem, majd amikor végre arra került a sor, hogy elmondjam, miért is vagyok itt, a nővér csak annyit mondott; Várakozzon a folyosón, a Doktor úr hamarosan megérkezik.

Szófogadóan helyet foglaltam egy fehérre mázolt padon a folyosó legeldugottabb részében, és vártam. Vártam, vártam, és csak vártam, majdnem három órán keresztül, egy férfira, aki valószínűleg még csak egy kóbor pillantást sem vetett a húgomra.

A telefonom apró rezdülése szakított ki a gondolataimból. Gyorsan kikaptam a készüléket a pulóverem zsebéből, aztán bepötyögtem a hatjegyű kódomat, amit mint mindig, most is kétszer elrontottam. Pedig nem olyan nehéz ez, Cory! A születési éved, aztán a hónap száma. Nem egy másodfokú egyenlet.

Miután gondolatban kellően megaláztam magam a szerencsétlenségemért, anya neve villant fel a kijelzőn.

"Mizu?" - csupán ennyit írt. Egy hangos sóhajtás után habozva, de válaszoltam neki.

"Minden rendben." Hazugság.

"A többiek?"

"Libby rajzol, Espi tévét néz, Inez a telefonján lóg, apa pedig alszik." Hazugság.

"Ok." - és ezzel lezárta a beszélgetést.

Biztosan érdekel, miért nem árultam el az édesanyámnak, hogy mi történt a saját lányával. Hát azért, mert nem érdekelné. Mármint persze, biztosan kétségbeesne, és azt mondaná, hogy azonnal vonatra száll, de sosem érne haza, hidd el nekem. Hosszú éveken keresztül, akárhányszor apa keze eljárt valamelyikünk felett, anyához rohantunk segítségért. Vagyis rohantunk volna, ha itt lett volna, de nem volt. Tizenhárom éves voltam, amikor apa egy félreértésnek köszönhetően a földre lökött; Az esésnél a térdemre érkeztem, csupán egy reccsenést lehetett hallani. Sírtam, zokogtam, hogy képtelen vagyok felállni, segítségre van szükségem, de apa még csak nem is figyelt rám. Tovább nézte a filmjét, aminek csupán a szereposztásán nem értettünk egyet. Szerintem Matthew Macfadyen tökéletes választás volt a főszerepre, apám szerint viszont egy izgága, tehetségtelen ficsúr, akit már rég el kellett volna kaszálni.