F E L A D O M

1. fejezet - Figyelnek, de nem látnak

Cornelia Blair 

___________________

"Az emberiség varázsereje a szeretet. Ez egy olyan képesség, ami minden emberben megvan, az évezredek során mégis sokan keresték a gyógyírt a szívtelenségre, sikertelenül. Mi a gyógyszer az ostoba, érzéketlen szívre? A hatalom, az ármány, a pénz? Ezek lennének a boldogság forrásai?" 

(a szerk. naplójából)

Én valahogy úgy képzelem, hogy mindenkinek jár egy csoda. Na persze, nem valószínű, hogy valaha is hercegnővé koronáznának, várost neveznének el rólam, vagy bagolypostával küldenének felvételi papírokat, de ha jobban belegondolunk, a csodák velünk is megtörténhetnek.

Hiszen a rózsaszín tavat én is láthattam volna.

Sétálhattam volna a Maldív-szigetek világító homokpartján, és akár delfint is menthettem volna. 

A velem megeső csoda mégis másmilyennek bizonyult. 

- Mit csináltál már megint? Hányszor mondtam, hogy ne nyúlj hozzá?! - harsant fel az apám reszelős, vérfagyasztó hangja. Sebesen összecsaptam a naplómat, majd felpattantam a diófa tövéből és átugrálva az ütött-kopott játékokon, berohantam a házba. Libby, a kishúgom, a földön ülve zokogott, körülötte rózsaszín tócsákban ragyogtak a törött üvegszilánkok. Hevesen dobogó szívvel letérdeltem mellé, és remegő vállaira terítettem a kasmírpulóveremet. 

- Mit csináltál vele? - pillantottam az apámra, aki dühtől vöröslő arccal bámult maga elé.

- Hozzá sem értem! Megint hülyeséget csinált, csakis magának köszönheti! Ezerszer elmondtam neki, hogy ne nyúlkáljon a vitrinembe! - morogta idegesen. - Felállt a székre, feltörte a zárat és próbálta megfújni a vörösboromat! Amikor rajtakaptam megijedt, és hátraesett! 

A szemem sarkából az üvegszekrény felé sandítottam, ami valóban tárva-nyitva állt, előtte pedig tényleg ott volt a felborult szék, ami azt jelentette, hogy apa igazat mond. Anya szerint muszáj megbizonyosodnunk róla, hiszen író létére alaposan ki bírta színezni a valóságot, óriási fájdalmat okozva ezzel a szeretteinek. 

- Jól vagy? - kérdeztem, és a pólóm ujjával letöröltem Libby könnyeit. 

- Úgy nézek ki, mint aki igen? Odalett a borom! 

- Teszek a piádra - csattantam fel indulatosan. - A kicsitől kérdeztem.

Apa meglepettségében csupán egy "Ó"-t formázott az ajkaiból, majd mit sem törődve a halálra rémült gyermekével, felrohant az emeletre, ahol időközben megcsörrent a vezetékes telefon. Amikor végre hallótávolságon kívülre ért, olyan megkönnyebbülés szabadult fel a házban, hogy addig észre sem vettem, hogy Inez is mindvégig a nappaliban tartózkodott, megbújva a lámpa mögött. 

- Miért nem segítettél neki? - pillantottam Inezre, a legidősebb húgomra. Négyen vagyunk testvérek, mind a négyen lányok. A húgom hátravetette sötétszőke hajzuhatagát, majd mit sem törődve velem, előkapta a mobilját.