𝚃𝚑𝚎 𝚂𝚌𝚑𝚘𝚘𝚕 𝙵𝚘𝚛 𝙶𝚘𝚘𝚍 𝙰𝚗𝚍 𝙴𝚟𝚒𝚕

1.4

Négy év után elérkezett a rettegett tizenegyedik hónap tizenegyedik éjszakája. A  késő délutáni napsütésben a téren tetőfokára hágott a Gazgató érkezésével kapcsolatos sürgés. A  férfiak kardot élesítettek, csapdákat állítottak, megszervezték  az éjszakai őrséget, a nők felsorakoztatták a gyerekeket, és munkához láttak. A szép gyerekek haját lenyírták, fogaikat befeketítették, ruháikat megszaggatták; a nem szépeket alaposan lesikálták, élénk színű ruhákba öltöztették és fátylat adtak rájuk. Az  anyák könyörögtek a legjobban viselkedő gyerekeiknek, hogy beszéljenek csúnyán vagy rúgják meg testvéreiket, a legrosszabb gyerekeket ajándékokkal
vesztegették meg, hogy imádkozzanak a templomban, miközben a többiek a kisváros himnuszát énekelték: „Áldottak
az átlagosak…”
A félelem fertőző ködként terjedt. Egy sötét sikátorban a mészáros és a kovács mesekönyveket cserélt ötletekre, hogyan menthetnék meg a fiaikat. A rozoga óratorony tövében két nővér a mesebeli gonoszok neveit sorolta, hátha felfedeznek a nevekben valami szabályszerűséget. A  közelben fiúk csoportja összeláncolta a testét, néhány lány az iskola tetején bújt el, egy álarcos gyerek bokrokból előugorva megijesztette az anyját,
mire a helyszínen gyors verést kapott. Még a hajléktalan boszorka is cselekvésre szánta el magát. A gyenge tábortűz előtt ugrálva kiabálta:
– Égessétek el a mesekönyveket! Égessétek el a mesekönyveket, és a gyermekek megmenekülnek!
De senki nem hallgatott rá. Egyetlen könyvet sem égettek el. Agatha mindezt hitetlenkedve, szájtátva nézte.
– Ugyan miért hisz egy egész város a mesékben?
– Azért, mert valóságosak.
Agatha megtorpant
– Nem mondod komolyan, hogy te tényleg igaznak hiszed
ezt a legendát!
– Persze hogy hiszem. Hiszen igaz – felelte Sophie.
– Hogy a Gazgató elrabol két gyereket, elviszi őket egy iskolába, ahol az egyik Jóságot, a másik Gonoszságot tanul, és
mesetagozatos bizonyítványt kapnak?
– Valahogy így.
– Szólj, ha látsz egy kemencét.
– Miért?
– Bele akarom dugni a fejemet. És könyörgöm, mit tanítanak abban a bizonyos iskolában?
– Nos, a Jók Iskolájában a fiúkat és az olyan lányokat, mint én, megtanítják, hogyan kell hősnek, illetve hercegnőnek lenni, hogyan kell igazságosan uralkodni birodalmakon, és hogyan találják meg a boldogan-éltek-míg-meg-nem-haltak hitvest – felelte Sophie. – A Rosszak Iskolájában azt tanulják, hogyan legyenek gonosz boszorkák és töppedt trollok, hogyan
kell átkozni és gonosz varázsigékkel dolgozni.
– Gonosz varázsigék? – csattant fel Agatha. – Ezt meg kicsoda találta ki? Egy négyéves gyerek?
– Agatha, a bizonyíték a mesekönyvekben van! Látni lehet
az elvitt gyerekeket a rajzokban! Jancsi, Rózsapiros, Rapunzel,
az aranyhajú lány… Mindegyiknek megvan a maga meséje…
– Én nem látok semmit, mert én nem olvasok idétlen mesekönyveket.
– Akkor miért van egy stósz az ágyadnál? – szegezte neki
a kérdést Sophie.
Agatha morcos pillantással nézett rá.
– Nézd, ki állítja, hogy azoknak a könyveknek bármi közük lenne a valósághoz? Meglehet, csak a könyvárusok huncutsága. Meglehet, csak az Öregek akarják ezzel távol tartani a gyerekeket az erdőtől. Akármi is a magyarázat, vedd tudomásul, hogy a Gazgató nem létezik, ahogy gonosz varázslatok
sem léteznek.
– Akkor ki rabolja el a gyerekeket?
– Senki. Négyévente két idióta kioson az erdőbe, és azt remélik, hogy meg tudják rémiszteni a szüleiket. Rendre eltévednek vagy felfalják őket a farkasok, és kész, a legenda fennmarad.
– Ez a leghülyébb magyarázat, amit valaha hallottam.
– Nem hiszem, hogy ebben én lennék a hülye – jegyezte meg Agatha.
Volt valami a burkolt lehülyézésben, amitől Sophie felkapta a vizet.
– Te egyszerűen csak félsz!
– Aha – nevetett fel Agatha. – És ugyan mitől félnék?
– Attól, hogy pontosan tudod: te jössz velem.
Agathának torkára fagyott a nevetés. Aztán pillantása Sophie-n túlra, a térre siklott. Az emberek úgy néztek
rájuk, mintha egy rejtély oldódott volna meg. A Jó rózsaszínben, a Rossz feketében. A Gazgató ízlése szerinti tökéletes páros. Agatha nézte, csak nézte, hogy tucatnyi rémült
szempár figyeli. Első gondolata az volt, hogy Sophie és ő holnapután már nyugodtan sétálhatnak. Mellette Sophie nézte a gyerekeket, ahogy az ő arcát vésik az emlékezetükbe, hogy felismerjék, ha egy napon feltűnik a mesekönyvekben. Első gondolata az volt, vajon Belle-re is ugyanúgy
tekintenek-e. Aztán meglátta őt a tömegben. Haja leborotválva, ruhája piszkos. Belle sárban térdelt,
nagy igyekezettel sározta be a saját arcát. Sophie egészen elpirult, annyira csodálkozott ezen. Mert Belle olyan volt, mint bárki más. Egyszerű házasságot akart, férjet, aki meghízik,
ellustul, követelőző lesz. Monoton napokra vágyott: főzés, takarítás, varrogatás. Ganyézni akart, birkát fejni és visító malacot ölni.
Ott akart rohadni Gavaldonban, míg a bőre májfoltos nem lesz, és kihullik a haja. A Gazgató soha nem vinné magával Belle-t, mert Belle nem hercegnő. Belle… senki… és semmi.
Sophie diadalmas mosollyal nézett vissza a szánalmas helyiekre, és csodálkozó tekintetükben sütkérezett. Megannyi apró tükör…
– Menjünk – szólt Agatha.
Sophie megfordult. Agatha le sem vette tekintetét a tömegről.
– Hová?
– El az emberektől.
Ahogy a nap vörös gömbbé gyengült, két lány, az egyik szép, a másik csúnya… ott ültek egymás mellett a tóparton. Sophie uborkát csomagolt selyemszütyőbe, Agatha égő gyufá-
kat pöckölt a vízbe. A tizedik gyufa után Sophie rosszallón rápillantott.
– Megnyugtat – jelentette ki Agatha.
Sophie próbált helyet csinálni az utolsó uborkának.– Miért akar valaki, mint például Belle, itt maradni? Ki vá-
laszthatná ezt a mesebirodalom helyett?
– És ki akarná örökre elhagyni a családját? – horkant fel Agatha.
– Úgy érted, rajtam kívül.
Elhallgattak.
– Szoktál arra gondolni, hová mehetett az apád? – kérdezte Sophie.
– Már mondtam. Akkor ment el, amikor megszülettem.
– Igen, de hová mehetett? Hiszen körös-körül erdőség van!
Olyan hirtelen eltűnni… – Váratlanul megfordult. – Talán megtalálta az utat a mesékbe! Talán rálelt egy varázskapura! Lehet, hogy odaát vár téged!
– Esetleg visszament a feleségéhez, és úgy tesz, mintha én sosem születtem volna meg, mintha megsem történtem volna, és tíz évvel ezelőtt balesetben meghalt volna valamelyik fűrészmalomban. Sophie zavarában az ajkába harapott, és újra az uborkákkal kezdett foglalatoskodni.
– Anyád sosem volt otthon, amikor elmentem hozzád.
– Bejár a városba – felelte Agatha.
– A  házhoz nem jön elég páciens. Talán a környék miatt.
– Biztosan így van – felelte Sophie, de tudta, hogy Agatha anyjára még pelenkakiütés kezelését sem bíznák, nemhogy valami betegséget kúráltatnának vele.
– Nem hiszem, hogy a temetőben ne éreznék magukat feszélyezetten az emberek.
– A temetőnek is megvan a maga előnye. Nincsenek lármás
szomszédok. Nem jön semmilyen ügynök. Nem jönnek hamis barátok, arcmaszkban, diétás sütivel és azzal a hírrel, hogy a Rosszak Iskolájába kerülsz Tündérvarázsföldön – mondta, és elégedetten pöckölt egy újabb égő gyufát a vízbe. Sophie letette az uborkát.
– Szóval már hamis vagyok?
– Ki kérte, hogy gyere? Nagyon jól elvoltam egyedül.
– Mindig beengedsz.
– Mert mindig olyan magányosnak tűnsz – felelte Agatha.
– És sajnállak.
– Te engem sajnálsz? – kérdezte Sophie. Szeme villant.
– Örülnöd kéne, hogy valaki rád nyitja az ajtót, amikor senki nem akar meglátogatni. Örülnöd kéne, hogy egy olyan ember, mint én, egyáltalán barátkozik veled. Örülnöd kéne, hogy ez a valaki olyan jó ember, mint én.
– Tudtam! – mordult fel Agatha.
– Én vagyok a te jó cselekedeted! Csak egy báb az ostoba fantáziavilágodban!
Sophie sokáig nem szólalt meg.
– Lehetséges, hogy azért lettem a barátod, hogy jó benyomást keltsek a Gazgatóban – ismerte el végül.
– De már nem csak arról van szó.
– Ezt azért mondod, mert lelepleztelek!
– Mert kedvellek!
Agatha csodálkozva feléje fordult.
– Senki nem ért meg engem itt – mondta Sophie a kezére nézve.
– De te igen. Te olyannak látsz, amilyen vagyok.
Azért mentem el többször is hozzád. Már nem a jó cselekedetem vagy, Agatha – mondta Sophie, felnézve rá. – A barátnőm vagy.
A másik lány nyaka elvörösödött.
– Most meg mi a baj? – kérdezte Sophie komoran.
Agatha összehúzódott bő ruhájában.
– Én csak… hát… én… szóval nem szoktam hozzá, hogy barátaim legyenek. Sophie elmosolyodott, és megfogta a kezét.
– Hát, az új iskolánkban majd barátnők leszünk.
Agatha felmordult és elhúzódott.
– Mondd, hogy süllyedjek le a te értelmi szintedre, és tegyek
úgy, mintha elhinném mindezt. Miért én megyek a gonoszintézetbe? Miért mindenki engem választott a Gonoszság Úrnőjének?
– Senki nem mondja, hogy gonosz lennél, Agatha – sóhajtott Sophie. – Te csak… egyszerűen más vagy.
Agatha szeme összeszűkült.
– Más. Értem. Hogyan más?
– Hát, kezdjük azzal, hogy mindig feketében jársz.
– Mert a fekete ruha nem koszolódik.
– Alig jössz ki a házatokból.
– Az emberek itt rám se néznek.
– A Meseíróversenyre olyan mesét írtál, amiben Hófehérkét felzabálták a keselyűk, és Hamupipőke belefojtotta magát egy kád vízbe.
– Úgy gondoltam, az jobb befejezés.
– Születésnapomra döglött békát adtál nekem.
– Hogy emlékeztesselek, hogy mind meghalunk, a föld alatt fogunk rohadni, és megesznek a kukacok, szóval addig élvezzük a szülinapjainkat, amíg élvezhetjük. Elgondolkodtatónak találtam.
– Agatha, hiszen halloweenkor menyasszonynak öltöztél.
– Az esküvő elég félelmetes.
Sophie csak bámult.
– Hát jó. Lehet, hogy tényleg egy kicsit más vagyok! – mordult Agatha. – És akkor mi van?
Sophie tétovázott, kereste a szavakat.
–Hát, csak az, hogy a mesékben általában kiderül, hogy a
más azt jelenti… rossz… gonosz.
– Azt akarod mondani, hogy Nagy Boszorka lesz belőlem ?
– szólt Agatha sértetten.
– Azt mondom, hogy akármi is történik, van választásod
– jegyezte meg Sophie halkan, szinte kedvesen. – Mindketten
magunk választhatjuk meg, hogyan végződik a mesénk.
Agatha egy ideig hallgatott. Aztán megérintette a barátnője kezét.
– Miért akarsz olyan nagyon elmenni innen? Annyira, hogy mesékben hiszel, amikről te is tudod, hogy nem igazak?
Sophie ekkor a másik lány nagy, őszinte szemébe nézett.
Először engedte magába a kétség hullámát.
– Azért, mert képtelen vagyok itt élni – felelte végül rekedtes, el-elakadó hangon. – Képtelen vagyok átlagos, teljesen hétköznapi életet élni.
– Ez érdekes – szólt Agatha. – Hiszen éppen ezért kedvellek.
Sophie elmosolyodott.
– Mert te is így vagy ezzel?
– Azért, mert melletted teljesen átlagosnak érzem magamat – felelte Agatha. – És én mindig is erre vágytam.Lent a völgyben megkondult az érces hangú toronyóra harangja. Hatot vagy hetet ütött; nem tudták pontosan, mert elveszítették az időérzéküket. És ahogy a visszhangok halk bongássá tompultak a távoli téren, Sophie és Agatha is kívánt valamit. Azt, hogy holnap ilyenkor is együtt legyenek.
Akárhol.