Beautiful monster

Neked teremtve, ha nem akarom akkor is

Őrlődtem magamban míg nem jött újra a gyógyító s egy társa. Ellenőriztek aztán közölték, jobban mondva csak a gyógyító, hogy ha minden rendben lesz holnap már haza is mehetek. Magamra is hagytak, sok ezer megválaszolatlan kérdéssel. Kösz, és most mihez kezdjek? Tuti titkolnak valamit és csak azért nem mondják el mert valami céljuk, tervük van. Dühös lettem. Ám amilyen hamar az lettem, olyan hamar csapott át dühöm meglepettségbe. S miért? Csak azért mert leendő vezetőnk jött hozzám. Miért nem éreztem meg, hogy ő jön? Éreztem valamit, de nem gondoltam volna, hogy őt érzem.
- Ezeket neked hoztam. - mondta, közben csak közeledett, kezében egy köteg ruhával, amit végül letett ágyam végébe. Én csak néztem s húzódtam hátrébb míg az ágy támlájára nem préselődtem. - Nem kell félned tőlem. - van valami furcsa benne. De mi az? Nem tudok rájönni.
- Nem félek. - szólaltam meg, hogy közben le sem vettem róla szemeim. Nem bízom benne sem.
- Akkor nem bánod ha leülök melléd? - megkérdezte ugyan, de már cselekedett is - Tudok az ajánlatról. - szóval ezért jött, s nem azért mert érdekelné hogylétem. Álszent! - Úgy gondolom nem kellene így kényszerítenie téged a vezérnek, de te is tudod, hogy nem tehetünk ellene semmit.
- Nem fogadom el. - meglepetten nézett már rám - Tudom, hogy van egy társad már akit nem cserélnél le egy korcsra. Nem kell aggódnod. Eddig is jó volt úgy ahogy voltam, eztán is jó lesz. - bár nem kimondottan élvezem a dolgot, de jobb mintha egy kényszerített életben élnék.
- Nincs társam, sosem volt igazán. Vezérünk biztos ezért kapott az alkalmon. Sajnálom, hogy részben miattam rángatott ebbe bele. - sóhajtott, majd felállt és az ablakhoz sétált - Napok kérdése és a vezetőnk lemond, átruházva a jogokat rám. Az egészsége sincs éppen rendben, ezért vált inkább fontossá a dolog. - csak hallgattam őt és próbáltam rájönni miért ilyen... közlékeny és mondhatni kedves velem, holott látszik, érzem, hogy nem szeretné ő sem a kényszert - Csak azt akarom mondani - felém fordult - bármi is legyen a végleges döntésed én el fogom fogadni. - olyan őszintének tűnik - Most hagylak pihenni. De ha valamire szükséged lenne tudd, hogy hozzám bármikor jöhetsz. - ezekkel a szavakkal távozott is. Az nem kifejezés mennyire meglepett. Vajon valóban hihetek neki? Tényleg ennyire megértő lenne? Olyan furcsa volt.

Azon az éjen nem aludtam semmit szinte. A másnap fájdalmas valósággal jött el. Aznap történt, esett meg, jelentették be, hogy vezérünk lemond, s átadja helyét a választott utódjának.

Egy hét leforgása alatt intéztek el mindent. Természetesen én nem voltam aktív semmiben, csak távolról figyeltem az eseményeket. Azt hiszem a menekülés volt a legjobb szó arra amit tettem. Mert ugye ott volt az esély, egy kényszerített esély, én mégsem éltem vele. Nem is akartam sosem.
De eljött a pillanat mikor a természet mégis végzetem felé hajtott. Ez a pillanat a tüzelős időszakok egyike volt. Sosem környékeztek meg ilyenkor, és én sem senkit. De most... ez alkalommal valamiért mégis útra keltem. Utam nem volt zavaros mely vezérünk felé vezetett, csak én magam. Kopognom sem kellett mikor odaértem, ajtaja nyitva volt, mintha csak várt volna valakit. Nem gondolkozva mentem is be házába. Az ajtó bevágódott mögöttem miközben én már nyüszítettem úgy mardosott belülről a tűz. Ijedelem helyett csak könyörgő tekintettel néztem az ajtónál állóra. Nem szólt, ahogy én sem. Csak morgott megváltozott hangon s közeledett felém.
Az elejétől fogva hagytam magam. Egy pillanatra sem ellenkeztem. Így eshetett meg, hogy azon a napon, többször egymás után, új vezérünkké lettem, párosodtam vele.
Egy hétig tartott a tüzelős időszak. Ezalatt az idő alatt végig új vezérünknél voltam és... többször is megtettük.
Most, hogy elcsendesedett a dolog, úgy gondoltam jobb ha eltűnök mellőle ahogy jöttem az elején. Nem csalódtam benne. Nem állta utam, nem állított meg semmivel sem. Kicsit azért rosszul érintett. De végülis igsza volt s van. Azok csak eszelős testi vágyak voltak, s mert már nincsenek egymásra sincs szükségünk. Ezek a furcsa érzések kísértek mikor hajnalok hajnalán elhagytam házát s utam hazafelé vettem.

Eltelt egy hét, kettő, majd több is. Az ősz a maga komorságával beköszöntött. Esős, hideg napok jöttek és újabb vadászatok. Részt akartam venni én is újra a vadászatokon, de már az elsőnél elgyengültem. Akkor nem értettem mi a bajom. Ám a második vadászaton, mikor csak magam miatt öltem már rájöttem. Ott, akkor mikor a vadat faltam fel, kellett rájönnöm. A jel, vagy jelek, minden, egyértelművé tette, hogy vemhes vagyok.
Mondanom sem kellene, de a falka egészen furcsán fogadta. Vagyis kinek mi a furcsa ugye. Nem jöttek közel hozzám, de nem is kerültek el. Túl.. hát nem is tudom mi lett volna a jó szó arra, hogy milyenek voltak. Én tudtam kitől maradtam úgy, de ők nem. Persze az is lehet, hogy rájöttek csak titkolták.
De ez a lényegen nem változtatott. Magam vadásztam, magam teremtettem meg amire szükségem lehet. Aztán mire eljött az idő hogy megszülessenek a kölykök addigra vezérünk is többször figyelt meg engem. A szülés napján hirtelen rontott rám s vitetett házába. Ellenkezni nem maradt erőm, ezért hagytam magam. Nyugtattak, hogy nem lesz baj, de én igazán nem hittem egy szavukat sem.
A szobába ahová vittek engem, vezérünk már nem engedték be. Fel is üvöltöttem, sőt, meg is haraptam az egyiket aki hozott engem, de hiába. Aztán megkezdődött egy igencsak fájdalmas időszak, ami után három fájdalmas üvöltés következett mely jelezte a kölykök érkezését.
- Gratulálunk uram, két kis fickó és egy kisasszonyka. - csukva voltak szemeim, de hallottam mindent. Így hallottam azt is ahogy nyüszögő kölykeim a vezér, az apjuk kezébe adják.
- Távozhatnak. - mondta az ismerős hang mely bizonyosan vezérünkké volt.
- Igenis. - válaszolták többen, akik aztán távoztak is.
- Csodálatosak vagytok. - ezek a szavak csaltak könnyeket szemeimbe melyeket felnyitottam s így éppen a már említett személyre vezethettem tekintetem - Éppen olyan különlegesek mint anyátok. - közel is jött, sőt, letette kölykeim mellém mire ők azonnal melleimre tapadtak - Amint jobban leszel beszélnünk kell. - mondta, majd arcom simította.