Lose It All

§One§

A lábam majd leszakadt az egész napos talpalástól az új cipőmben, a melltartóm merevítője pedig már megint sunyi módon tüdőn akart szúrni, hiába varrtam meg már lassan vagy egy tucatszor. Tudtam, hogy a legegyszerűbb az lenne, ha vennék egy újat, de ebben a hónapban már annyi pénzt költöttem, hogy még a dolgozói kedvezményemmel is sajnáltam rá. A szokásos cd, amit mindennap kellett hallgatnunk, őrült hangerővel kezdett bömbölni, ahogy Cheryl, a munkatársam feltekerte a hangerőt, hogy a kedvenc számára dúdolgatva szolgálja ki a vevőket, még azzal sem törődve, hogy ettől a sorban következő vevőnek szinte ordítva kellett beszélnie vele. Fintorogva megráztam a fejem, miközben elnéztem a ritmusra egyhelyben taposó lábát, és bólogató fejét, amit legszívesebben lerúgtam volna a helyéről. Egyébként is gyűlöltem az összes számot, azon a cseszett lemezen, és nem volt elég, hogy mindenegyes nap ezt kellett hallgatnom már három hónapja, de akkor még azt is el kellett tűrnöm, hogy az aktuális kasszás mindenegyes számnál, ami tetszik neki, úgy felnyomja a hangerőt, és kezd tombolni, mintha csak egy dj lenne a diszkóban.
Karórámra pillantva nyugtáztam, hogy már nem sok idő van hátra, majd szokásos körömre indultam, hogy rendet tegyek az üzletben. Nem hazudok, szörnyen unalmas volt, nem beszélve róla, hogy szinte mindenegyes nap déltől zárásig, ezt csináltam. De jó voltam benne, mindig is imádtam rendszerezni és rendet rakni, így az én részlégeim mindig tökéletesek voltak. A pulcsik és farmerek precízen összehajtva, a körállványon lógó ruhák szín és méretsorrendben, az akasztók mindig pontosan befele néztek, és ha még maradt időm, a próbafülkés ruhákat is visszavittem, pedig az tényleg nem az én dolgom volt. Hiába volt lélekölően unalmas munka, és fárasztó, mégis néha megtaláltam a monotonitásában a szépséget, hogy a munkatársaim végre békén hagynak, nem úgy, mint amikor elől kellett kipakolni az árut, agyban pedig máris a regényem következő fejezetén agyaltam. Amióta igazán elkezdtem olvasni, tudtam, hogy író akarok lenni, hiába jöttek és mentek a különböző elképzelt állások, amiket időközben kitaláltam magamnak, mindig is tudtam, hogy írni akarok, hogy írnom kell. Amióta megírtam az első regényem, ami egy elég vérszegény és a legsablonosabb fanfiction regény volt a világon, éheztem rá, hogy megalkotva a saját világom, mindenegyes álmom valóra váltassam a szereplőimmel. Tini koromra már olyan szintre nőtte ki magát az egész, hogy úgy éreztem, a saját kitalált szereplőim a barátaim - tudom, szánalmas -, és minden szabad percem az írással töltöttem. Azt hiszem ezzel próbáltam betölteni az űrt, ami már tíz éve lyukat égetett a szívembe, hogy egy örökké mardosó, éhesen tátongó mélyedést hagyjon a lelkemben.

Mikor Lara végre bezárta az ajtót, villámgyorsan végigfutottam a sorokon, hogy minden a legnagyobb tökéletességben áll e, majd nyomban az öltözőbe vettem irányom. A többiek szinte még be sem értek, amikor már felrántottam a csizmám, és magamra kapva a kabátom, kifelé igyekeztem. Sietnem kellett, ha el akartam érni az előbbi buszt, ugyanis nekem nem adatott meg az a luxus, mint a többieknek, hogy a párjuk már a kijáratnál várta őket az autóval, ráadásul még a boltba is be kellett mennem, mert biztos voltam benne, hogy Frank a sörön kívül, ismét nem vett semmit. A boltban szinte végigrepültem a sorok között, miközben a kosárba dobáltam a szükséges dolgokat, a mosoly azonban nyomban lehervadt az arcomról, ahogy megláttam, mennyien állnak sorban, így türelmetlenül dobogva álltam a kasszához, magamban rimánkodva, hogy valamilyen csoda folytán, késsen a busz, és még idejében elérjem. A talpaim újból fájni kezdtek az ácsorgástól, a derekam pedig majd leszakadt, így kezem a kabátom alá dugva kezdtem el masszírozni azt, miközben a kasszánál kibontakozó drámát figyeltem. Egy eléggé lestrapált asszony kiabált az elsápadt pénztárassal, aki csak zavartan dadogni tudott, ha jól hallottam, azzal gyanúsította szegény srácot, hogy túl sokat számolt fel neki, pedig valószínűleg nem vette észre, hogy a gyerekülésben lévő csemetéje mindenfélét beledobál a kocsiba. Lemondóan sóhajtottam egyet, majd ajkam rágcsálva figyeltem az eseményeket, hihetetlen, hogy még ez is velem történjen meg. Hiába tudtam, hogy nincs esély, mégis sűrűn a karórámra pillantgattam, hátha lelassíthatom az időt, mire azonban végre kicsoszogott az üzletvezető, hogy tisztázzák a helyzetet, már tudtam, hogy semmi esélyem.