Hangüzenetek~Jikook~✓

Jeongguk

Hiába búcsúzott el Jeongguktól.
Hiába döntötte el, hogy nélküle, de boldog lesz.

Félt elaludni.

A tegnapi álom okozta sokk nem engedte lehunyni pilláit.
Ott feküdt az ágyán, az apjával való hosszú és tartalmas beszélgetés után; az égbolton már a csillagok fénye ragyogott, és Jimin még mindig nyitott szemekkel bámulta a plafont.

Jeongguk csókjai pedig még mindig ott égtek ajkain.

Nem értette.
Nem értette, hogy miért akkor álmodik ilyet Jeonggukról, amikor már rég nem az élete része.
Amikor mindennap látta, amikor mindennap együtt volt vele, amikor mindennap epekedett utána, egyszer sem álmodott vele.

De most?
Még mindig érezte Jeongguk leheletét bőrén.
Puha ujjait, amint hajába túrnak.
Érintéseit, melyekkel behintette egész testét.

Minden porcikája beleremeg, ahogy vissza gondol az álomra.
Hiába nem volt valóságos, hiába nem történt meg ez az egész.
Olyan intenzíven hatott rá, hogy képtelen volt lenyugtatni dübörgő szívét.

Ahogy Jeongguk rá nézett, mielőtt megcsókolta volna.
Ahogy szerelmesen megérintette.
Sosem fogja elfelejteni.
Bele égett a bőrébe.
Minden sejtjébe.
Az emlékeibe.

Ám hiába tiltakozott az elalvás ellen.
Teste feladta a küzdést.
Utolsó gondolata is Jeongguk volt, mielőtt újra álomba zuhant volna.

Elaludt, mielőtt meghallhatta volna a csengőt.

Vasárnap reggel, legnagyobb örömére, nyugodtan kászálódott ki ágyából.
Nem álmodott újra Jeonggukkal.
A tegnap pedig csak egy messzi múltnak tűnt a szemében.

Friss levegőt engedett szobájába.
Érezni akarta az újrakezdés illatát.

Látta lehullani a hópelyheket, amik mintha az elmúlt másfél év lepergett, szenvedéssel töltött napjaiként csillogtak volna vissza rá.
Ezek a napok már elfognak olvadni.
Csupán egy lezárt szakasz lesz az életében.

Hallotta, ahogy apja a konyhában tevékenykedik, ezért kiment hozzá a konyhába.
A jó reggelt köszöntés bele fagyott a torkába.

Apja remegő kezekkel próbálta felszedni az összetört bögre nagyobb darabjait.

"Ülj le apa, majd én felszedem."

Egy seprűvel felsöpörte az összes szilánkot, miközben tekintetével apjára vigyázott, aki üveges szemekkel bámult a semmibe, és úgy tűnt, nagyon aggasztja valami.

"Minden rendben, apu?"

Jimin megfogta a férfi vállát, miközben helyet foglalt mellette.
Érezte, ahogy a zaklatottság végig szántja apja izmait.

"Sajnálom. Tegnap nem akartalak felébreszteni, mert olyan nehezen aludtál el. Sajnálom."

Egy pendrájvot tolt fia elé.
Ujjai remegtek, és nem mert saját gyermeke szemébe nézni.
Jimin idegesen kapkodta tekintetét a pendrájv és apja közt.

A pendrájv Jeongguké volt.

Szélsebesen felkapva és berohanva a szobájába dugta be a tárgyat a számítógépébe.

Csak egy hangfájlt töltött be a monitor.
Csak egy hangfájl volt az, amit tartalmazott a pendrájv.
Ajkai már remegtek, ahogy rányomott a lejátszásra.

"Szia Jimin. Jeongguk vagyok.
Tudom, hogy mennyi kérdés fogalmazódhat meg most benned, ezt hallgatva. Mindenre választ fogok adni, ígérem. De, előtte elszeretném mondani, hogy nem így akartam. Újra látni szerettelek volna, és szemtől szemben elmondani, hogy miért tűntem el. Mert sokkal többet érsz annál, minthogy ennyivel letudjam a dolgot.
Igazság szerint, én se tudtam, hogy ez lesz. Jobban mondva csak reménykedtem benne, hogy nem így lesz. De, ha ezt hallgatod, sajnos bekövetkezett az, ami ellen küzdöttem.
Jimin, arra szeretnélek kérni, hogy légy erős. Tudom, könnyű így ezt mondani, de nem szeretném, ha bármi történne veled. Ígérd meg nekem, hogy erős leszel, rendben? Muszáj, különben nem tudom folytatni, az ígéreted nélkül. Hagyok rá időt, amíg megígéred nekem, és önmagadnak is, addig elmondok még valamit, amit már a kezdetekkor el kellett volna mondanom neked.
Jimin, borzasztóan sajnálom, és annyira gyűlölöm magam, amiért ilyen körülmények között kell megtudnod, de szeretlek. Szeretlek téged, szerelemből.
Nem tudom, hogy ennyi idő után már számít-e egyáltalán valamit, de muszáj tudnod. Muszáj tudnod, hogy szerelmes vagyok beléd.
El kellett volna mondanom. Egy idióta voltam, amiért sosem léptem, de féltettem a barátságunkat. Nem tudtam te hogy érzel irántam, és nem akartam tönkre tenni azt, ami összekötött minket. Inkább szenvedtem, mert nem akartalak elveszíteni.
El sem tudod hinni, hogy te jelentetted nekem a világot és a mindenséget. Boldog voltam, amiért az életed része lehetek, de ha ezt tönkre tettem volna, akkor bele haltam volna abba, hogy többet nem láthatlak. Látni akartam a mosolyod, a szemed, az egész lényed. Mert ez éltetett engem minden egyes nap.
Hidd el, mert őszintén mondom, hogy bánom, hogy nem vallottam be neked, hogy szeretlek. Vagyis, egyszer kimondtam. A híd közepén álltunk, emlékszel? Akkor kimondtam, hogy szeretlek. Egyetlen egyszer. Én azt szerelemből mondtam. Előtte sosem mondtam neked, mert féltem a reakciódtól. Féltem, mert azt hittem, hogy számodra természetes az, hogy szeretlek. De nem, nem volt természetes. Azért nem, mert nem barátként szeretlek. Féltem, mert előtte sosem mondtuk egymásnak, és nem tudtam, hogy hogyan reagálnál. De mégis kimondtam, mert amikor ott voltam veled, a parkban, a hídon, egyszerűen annyira bele merültem a veled kapcsolatos gondolataimba, hogy nem realizáltam, hogy mire is készülök.
De te nem mondtál rá semmit. Ezután pedig ezért nem mondtam többet. De ezt is bánom.
Jimin, sajnálom, hogy ennyire önző voltam. Mert megérdemelted volna, hogy tudd, hogy szeretlek. Ha már jó barát nem voltam, akkor hogy lehettem volna jó szeretőd? Nem érdemeltelek meg. Jimin, te olyan vagy, akár egy angyal. Egy virágszál. Egy gyönyörűség. Hogy is kaphattam volna többet belőled?
Sajnálom, amiért ennyire rossz voltam hozzád. Sajnálom, hogy most is bántalak. Nem akarom, hogy szenvedj, de akarom, hogy tudd az igazságot. Mindenről.
Megígérted? Megígérted, hogy erős leszel, Jimin? Nem egyszer, nem kétszer. Minden másodpercben meg kell fogadnod, hogy erős leszel, ezek után.
Jimin, emlékszel, amikor elutaztam? És hogy utána csak egy hónapig tartottuk a kapcsolatot? Igen, én voltam az, aki elérhetetlenné vált, de nem önszántamból.
Jimin, nekem agytumorom volt.
Azért utaztunk el Szöulba, mert ott praktizált az ország legjobb orvosa, aki kezelt. Anyáék mindent megtettek értem és a gyógyulásom érdekében. Az első egy hónapban még nem kezdtük el a kezeléseket, ezért is tudtam veled beszélni. Azt mondták, hogy életben maradok. Hogy minden rendben lesz.
De valahogy az ember belülről megérzi egy ilyen helyzetben, ha már nincs remény. Fel akartam készülni minden eshetőségre, ezért is vettem fel neked ezt az üzenetet. A szüleimet megkértem, hogy ezt továbbítsák neked, a temetésem után.
Önző voltam, amiért nem szóltam neked erről? Igen. De ezzel is csak téged akartalak óvni. Nem akartam, hogy ilyen állapotban láss. Ezért hazudtam azt neked, hogy a karrierem elérése miatt utazok el. Azt akartam, hogy úgy emlékezz rám, amilyen mindig is voltam. Kérlek, most is csak erre gondolj. El sem hinnéd, hogy mennyire szeretnék most ott lenni veled, és megvigasztalni. Átölelnélek, és megnyugtatóan suttognék hozzád. Erre gondolj, Jimin.
Sajnálom. Tényleg sajnálom, amiért ezt teszem veled, de nem mehetek el úgy, hogy nem tőlem tudod. Ha bármi kérdésed van, amit még nem válaszoltam meg neked, akkor tudod, hogy anyáékat bármikor felkeresheted.
Szeretném, ha erős és boldog lennél Jimin. Én már leszek az életed része, sőt talán, már most sem vagyok. Talán már elfelejtettél. De én mindig vigyázni fogok rád odafentről. Mert szeretlek, Jimin."

A fiú lerogyott a székéről, miközben úgy folytak könnyei, mintha óceánból öntenék.
Keservesen ordibált, csapkodott, szenvedett.
Tüdejét mázsás fájdalom nyomta.
Minden porcikájában égett a kínszenvedés.

Gondolatait sötét fellegek borították el.
Nem érzékelt maga körül semmit.
Mert csak Jeongguk szavaira tudott figyelni.

Arra, hogy meghalt.
Hogy Jeongguk meghalt.
Hogy meghalt, és hogy ő is viszont szerette.

Várta, hogy mikor fog felébredni ebből a kegyetlen álomból.
De szenvedését nem váltotta fel semmi.
Teltek a percek, és csak egyre nagyobb fájdalmai lettek.
Azt még érezte remegő testével, ahogy apja átöleli.

De nem engedett a vigasztalásnak.
Kiszakította magát az ölelésből, a tartásból, és csak futott.
Kifutott a lakásból, az utcára, és lábai sebesen vitték előre.

Ő maga sem tudta, hogy hova megy.
Nem volt célja, egyszerűen csak menekülni akart.
Nem érdekelte a hideg.
Nem érdekelte, hogy kinek ütközik neki.
Csak rohant előre, és már azt sem tudta, hogy kiért-e már a városból, vagy még mindig Busan utcáit rója.

Nem hallotta, ahogy valaki a nevét kiabálja utána.
Azt sem hallotta, ahogy sebes léptek közelítenek felé.
Onthatatlanul folytak a könnyei, már szinte semmit sem látott, teste remegett a fájdalomtól és a hidegtől, de még mindig nem állt meg.

"Jimin!"

Valaki hátulról erősen átkarolta Jimint, és nem engedett a szenvedő fiú vergődésének.
Végül mindketten a hóban kötöttek ki, és Jimin bárhogyan is próbált menekülni, nem szabadult az erős karok közül.

Feküdtek a hidegben, Jimin előre görnyedt, ahogy még mindig remegve sírt, miközben érezte, hogy az a valaki megnyugtatóan próbálja simogatni hátát.

Jung Hoseok volt az.

●●●●●●●●●●●●●●●●●●●●●●●●●●●●●