Lelkem Versei

Elmúlás varázsa

Emlékszem, minden olyan hihetetlennek tűnt

Túl tökéletes volt, cseppet sem hasonlított a valósághoz

S ahogy az lenni szokott, lassacskán meg-megszűnt

Hozzáadódott az összes többi adóssághoz

Nem vagyok szomorú, nem vagyok ideges miatta

Az elmúlás az élet természetes velejárója

S ha úgy dönt, a további részeket inkább kihagyja

Nem én leszek, nem lehetek akaratának, útjának elzárója.

Sötétségbe öltözött mélyfekete bokrok, erdős táj

Ez marad utána, se több, se kevesebb, csak ami ez után kell

Szótlanul nézem ahogy kiköltözik, mosolyra nem húzódik a száj

Ő sem szól semmit, és bár sosem mondta, tudom, már nem neheztel.

Az az út kettőnknek volt kövezve álmaimban

Ahol ő most fogja magát, s lomhán távozik

Minden lerakott követ feléget lábnyoma, érzem izmaimban

Ahogy minden régi és friss hajtás egyszerre elvirágozik.

Így lesz a színes világ képéből hirtelen fekete, koszos

Ki kell takarítani, nincs mese, rám vár a feladat

Egykedvűen nekiállni, csak szemlélni a kárt, hisz úgyis minden romos

A jó után mindenféle rossz, a pusztítás is megadat.

De nem bánkódom, annyit nem, mint kéne, mint azt várják

Az üresen álló felégetett utca képe azt súgja, ezzel vége

Ne sajnáljon senki, most az egyszer lélektündéreim nem ezt kívánják

De gondoljatok rám, amikor felnéztek az elterülő, fekete csillagos égre.

lactoserose 2017.10.23.