Elveszve

1. fejezet

A palota arannyal díszített folyosói összemosódtak körülöttem, ahogy rohantam. A lábaim már kis híján felmondták a szolgálatot, fojt rólam az izzadtság. Kiáltásokat hallottam a háta mögül, úgyhogy gyorsítottam és eszeveszetten kezdtem szlalomozni a folyosókon. Mindezt egy vekni kenyérért és pár darab gyümölcsért... Tudtam, hogy kockázatos a palotából lopni, de Lani-nak szüksége volt ételre. A kishúgom bordáin már így is túlságosan feszült bőr. Az éhínség Asgard szerte szedte az áldozatait. A háború elpusztította a gabonát, elrohadtak a gyümölcsök. Az egykor gyönyörű hely teli volt sebhelyekkel és az éhségtől félholt emberekkel. Borzalmas volt végigmenni az utcákon. Kétségbeesett, üres tekintetek, amelyekből kiveszett az élet. Csak a palotába jutott étel, de persze ott sem folytathatták a korábbi fényűzést. Azonban még így is csorgó nyállal figyeltük a királyi lakomákat és könyörögtünk a maradékért. Úgyhogy az embernek két választása maradt. Lopsz vagy előkészíted a sírodat és elmormolod az utolsó imádat a halál istennőjének. Az előbbit választottam, így most kénytelen voltam viselni a következményeket.
Gyorsan befordultam egy ablakfülkébe és behúztam a függönyt. A tüdőm égett, mintha felgyújtották volna. Már előfordult, hogy rajtakaptak és rohannom kellett, de akkor nem palotaőrök elől menekültem. A képzett katonák még nekem is kihívást jelentettek, pedig nagyon jó futó voltam. Azzá tett a szükség. Meghúztam magam, próbáltam minél kevesebb zajt csapni. A katonák lépései elhaladtak előttem majd fokozatosan elhalkultak. A bőrtáskámat megigazítottam a vállamon, elégedetten nyugtázva, hogy nem esett ki semmi. Már alig vártam, hogy lássam Lani boldog tekintetét, hogy amikor elé tárom a finomságokat. Szerettem volna látni, ahogy felderül az arca és élettel telnek meg a vonásai. Olyan sok mindentől lett megfosztva...
- Bújócskázni akarsz drágám? Ne kéresd magad... - A negédes hangtól felállt a szőr a hátamon és hevesebben kezdett verni a szívem. Egy emlék kegyetlenül utat tört magának, lerázta magáról az évek porát és kényszerített, hogy szembenézzek vele.
Apu vállán ültem, s élvezettel próbáltam fonogatni a hosszú világosbarna haját. De nem nagyon boldogultam, folyamatosan összegabalyodtak a tincsek a kis kezében. Apa csak nevetett és elkezdte mutogatni a palota látványosságait. Előtte valamit magyarázott arról, hogy ma kimenője van, de a nem nagyon figyeltem oda. Találtam magamnak elfoglaltságot bőven. Nevetve kaptam a falakról visszaverődő napsugarak felé vagy éppen elbűvölten bámultam a festményeket. Befordultunk egy folyosón és majdnem leestem válláról olyan lépett vissza a fal mögé. Nem tudtam mit láthatott, túlságosan lekötött egy festmény. Rám parancsolt, hogy maradjak itt és bármi történik, ne lessek ki a folyosóra. Hangja remegett az indulattól és arca vörös volt. Azonban túlságosan kíváncsi voltam és utáltam, ha valamit megtiltanak nekem. Úgyhogy amikor Apa elindult csak azért is kilestem a rejtekemről... Anya a falhoz préselve kapálódzott kétségbeesetten, egy kis falmélyedésben. Egy aranyba öltözött katona szorította oda, befogta Anyu száját és beszélt... Drágámnak és szívecskémen becézte. Apa rohant oda, hogy megállítsa a férfit és ellökte onnan. Ekkor láttam meg az arcát... Apa legjobb barátja volt, a társa az őrségnél, Brynjar. Az, aki olyan sokszor látogatott el hozzánk. Apa előrántotta a kardját és rávetette magát. Azonban megérkeztek az őrök. Hiába mondta el az igazságot, nem hittek neki. Brynjar hazugságai túlságosan meggyőzőek voltak és túl népszerű volt. Sírni kezdtem, ahogy elhurcolták apát. Csak évekkel később értettem meg, hogy mi történt.
- Nos, előjössz vagy nekem kell előszednem téged szívecském? Abban nem lesz sok köszönet, úgyhogy jobban jársz, ha előtolod a kis pofikádat.– a hang visszarántott a valóságba. Nem mozdultam a helyemről, lélegezni is alig mertem. A lépések egyre közeledtek a fülkémhez. Lassan, előhúztam a tőröm. Meg akartam ölni a férfit, elvágni a torkát és figyelni, ahogy kifolyik az utolsó csepp vére is. Élveztem volna. Egy gyors mozdulattal elrántottam a függönyt és szembetaláltam magát Brynjar-ral. Ugyanaz az arc, mint évekkel ezelőtt azon a délutánon. Olyan mélyen belém vésődött az az emlék, hogy néha még álmaimban is kísért, ahogy gúnyos mosollyal néz. Seszínű, fénytelen barna haja az arcába hullott, így szürke szeméből csak villanásokat láthattam. Enyhén borostás arcán karvalyorr trónolt, alatta pedig vastag, húsos száj vigyorgott önelégülten. A tőrömmel kissé esetlenül a mellkasa felé szúrtam, de ellenfelem kirántotta a kezemből a fegyvert. Elhajította a pengét, amely nagyot csattant a márványpadlón, azonban eközben továbbra se vette le rólam a tekintetét. Egyre közelebb nyomult hozzám, míg azon kaptam magam, hogy a falnak nyom. Kiszabadítottam a lábam és teljes erőből belerúgtam az ágyékába. Nem volt elég, hogy kiszabaduljak, de elégtételt jelentett az arcán megjelenő grimasz.
- Rendben te kis cafka... Akkor jössz velem a börtönbe. – Egy nagyot rántott rajtam, s így összefogta a két kezemet hátul. Hiába kapálództam, a szorítása nem engedett. Kiáltani szerettem volna, de nem volt értelme. Csupán odacsődítettem volna a fél kastélyt. Végigrángatott az egész palotán le, egészen a börtön szintekig. Ott már persze másmilyen volt a palota. A meleg levegő eltűnt, hűvös lett, szinte dideregni kezdtem, ahogy elhaladtunk a szürke kőfalak mentén. A nyugtalanító csendbe villámcsapásként hasítottak bele a lépteink. A gyermekként hallott mesékre emlékezetett a hely, valahogy mindig így képzeltem el a gonosz kastélyát. Levonszolt egy lépcsőn és megérkeztünk a börtön blokkokhoz. A cellák sárga energiafalai mögül különböző, veszélyesnek tűnő teremtmények függesztették rám kíváncsian a tekintetüket. Majdnem felnevettem, amikor belegondoltam, hogy milyen szánalmasnak tűnhetek hozzájuk képest. Apró termetemmel eltörpültem mellettük, amire még a hónapokon át tartó nélkülözés is rásegített. A barna hajam fénytelenül csapdosta a hátamat, s hatalmas, a sovány arcomból túlságosan kitűnő, kék szemekkel bámultam rájuk. A katona megnyomta a cella nyitógombját és bedobott. Mielőtt bezárult volna a sárga energia fal, odakiáltottam neki:
- Remélem, tudja, hogy egyszer meg fogom ölni! – De ő csak nevetett. Ekkor néztem körbe jobban a cellában. Egy asztal, szanaszét heverő székek, egy ágy... Azonban nem voltam egyedül. Az ágyon ült valaki. Sőt nem is akárki. Loki, Asgard tékozló hercege feküdt ott és egykedvűen lapozott a könyvében.