Elveszve

2. fejezet

Nyoma sem volt rajta a sebeknek, vagy a kínzásoknak amelyekről suttogtak. Egészségesnek tűnt. Meglepett, nem hittem volna, hogy a Mindenek Atyja elengedi az árulót ennyivel. Egyszerűen nem volt rá jellemző ez a könyörületesség. Általában gondoskodott róla, hogy akik elbuktak sírva könyörögjenek kegyelemért. Már ha tudtak... Néha láttuk az utcákon az embereket akik Odin elé kerültek bűneikkel. Már ha embereknek lehetett nevezni azokat az üres, sétáló roncsokat. Nem szóltak senkihez, csak naphosszat rótták az utcákat a semmibe meredve. A lépteik megbicsaklottak, de csak mentek és mentek, mintha lenne valami céljuk. Sétáló halottak. Így hívtuk őket.

Loki lapozott egyet a könyvében. A lapok zizegése kalapácsütésként hangzott a csendben. A sárga energiafalak elnyelték a kintről érkező zajokat, s így hátborzongató volt minden egyes apró hang. Az isten ügyet sem vetett rám, mintha észre sem vette volna, hogy itt vagyok. Nem próbáltam felhívni magamra a figyelmét, legalább ezer dolog volt előbb a kívánságlistámon mint egy beszélgetés a herceggel. Például egy tál étel. A gyomrom megkordult, s csak ekkor vettem észre, hogy Brynjar elvette a táskát amiben a zsákmányom volt. A zajra Loki felnézett a könyvéből és ingerülten pillantott rám. Kihívóan álltam a pillantását. Most ő is csak egy rab. Nem kell félrekapnom a tekintetem, mint régen tettem volna. Pár másodperc után elvigyorodott, mintha szórakoztattam volna. Letette a könyvet és ülésbe tornázta magát az ágyon. A mozdulatai azonban darabosak voltak, nyoma sem volt a régi kecsességének.

- Mit követtél el, hogy ide kerültél? - kérdezte gunyoros mosollyal az arcán, kihívóan előre hajolva ültében.

- Ételt loptam? - a kijelentés inkább kérdésnek hangzott a számból. Tudtam, hogy nem ez volt az igazi ok. Brynjar elengedett volna ha megteszem amit akar. De én önző voltam, s most a húgom issza meg a levét. Én etettem és tanítottam, de féltem, hogy nem készítettem fel eléggé a világra. Mindig is kedves volt, naiv, valami furcsán, természetellenesen tiszta, amelyhez nem méltó ez az univerzum. Csak reménykedhettem benne, hogy élni fog. Élnie kell...

- Hazudsz. Komolyan azt hitted, hogy a nem fogok rájönni? - szakította félbe a töprengésemet.

- Nem, nem hittem azt. S ha most megbocsátasz... - Itt valami kifogás jött volna, de ahogy körbenéztem a cellában rájöttem, hogy semmivel nem tudok előállni.

- Megtaníthatlak hazudni - mondta, gúnyos mosolyából ítélve jót szórakozva a próbálkozásaimon. Fejét enyhén félrebillentette, mint a ragadozó ha zsákmányt szimatol. Előrébb hajolt, s azon kaptam magam, hogy közelebb lépek hozzá. Pedig másra sem vágytam mint távol maradni tőle, mindörökké. Veszélyes volt. Hazug. Gyilkos. Azonban a jelenléte úgy vonzott mint gyertyaláng a lepkét.

- Nekem nem kell tőled semmi. Nincs szükségem rád Ezüstnyelvű - mondtam Loki egyik régi titulusát használva, hogy sikerüljön elhatárolódnom tőle. De nem ment, a jelenlététől vibrált a szoba.

- Minek felemlegetni a múltat? Csak az számít, hogy most mi vagyok - mondta vigyorogva. A düh vérként dübörgött fel az ereimben, ahogy végül megszólaltam.

- Mi vagy most? Áruló, bukott itt rohadva egy cellában, a múltad emlékeivel, egy meg nem valósult álom maradványain taposva, emberek százainak vérével a kezeden! - kiabáltam rá. Nem bírtam tovább magamban tartani. Pontosan tudtam, hogy mit tett Midgarddal, s a düh bennem az emberekért, akik védelmére felesküdött a hazám, egy vihar erejével robbant ki belőlem. - Büszke vagy rá? Arra ami vagy? Hát legyél és rohadj itt továbbra is.

Loki arca eltorzult a dühtől, s olyan erősen szorította ökölbe a kezét, hogy elfehéredtek az ujjai, és az erek átütöttek a bőrén. A szemei kékre váltottak a zöldből, tekintetét jegessé változtatva. Az arckifejezése arra késztetett, hogy távolabb lépjek tőle. Veszélyes játékba kezdtem egy istennel. Egy bűnözővel. Egy gyilkossal. Eddig szinte fel sem fogtam, hogy mennyire veszedelmesbe...

- Jobb ha kedves leszel hozzám halandó. Ugyanis én vagyok az egyetlen aki kijuttathatlak innen- sziszegte halkan és fenyegetősen.

- Először is. A nevem Eira Helgadóttir nem halandó. - kezdtem hűvösen - Másodszor. Nem hiszek neked.

Úgy tűnt visszanyerte a kontrollt önmaga felett, mivel a szája gunyoros vigyorra húzódott, s a szemei újra smaragdzölden ragyogtak az arcában.

- Erősen alábecsülsz... Eira. - A nevemet gúnyosan kihangsúlyozta, szinte sértésnek hangzott az ajkáról.

-Ki tudlak juttatni - mondta komolyan, a szemembe nézve. A Hazugságok Kovácsa, az Ezüstnyelvű beveteti az eszközeit. Feni a szavait, hogy élesek legyenek, hogy az emberek szívéig hatoljanak, hogy elérjék a legféltettebb vágyaikat és olyan dolgokra ragadtassák őket amelyek ellentmondanak a józan észnek. Kiegyenesítettem a hátam és a szemébe néztem.

- Bízhatok benned?

Mosoly kúszott fel az arcára, de ez a mosoly nem volt örömteli. Nem volt gondtalan. Nem volt kedves. Az a fajta mosoly volt amely arra sarkall, hogy üvöltve menekülj amíg csak tudsz. Az a fajta volt, amely elfojtja a nevetést, amelytől torkon akadnak a szavak.

- Rajtad áll a döntés.