Elveszve

5. fejezet

A varázslat ezúttal nem tartott sokáig, szinte fel sem tudtam fogni, hogy rögtön a kamrában találtam magam. A falak érdes, szürke kőből voltak és rettenetesen hideg volt. Feltápászkodtam a földről, a gondolataim kavarogtak. Meg akart ölni. Mégis mi másra számítottam volna? Nem tudom. Bolond voltam, hogy azt hittem több is lehet mint gyilkos, mint áruló. Persze számítottam rá, de mégis szerettem volna hinni benne a szívem mélyén és ez tett gyengévé. Nevetséges vagyok. Mit várnék egy istentől? Mi, halandók olyan gyorsan elmegyünk. Olyanok vagyunk mint a tűz. Fényesen világítunk, beleégetjük magunkat a világ történelmébe, de végül pillanatok alatt elemésztjük önmagunkat. Nem számítunk semmit. Ha élni akarok, nélkülözhetetlenné kell tennem magam számára.

- Most jön az, hogy üvöltözöl velem? - Kérdezte gúnyosan bámulva rám, a kamra másik végéből.

- Nem mondhatnám, hogy túl nagy meglepetésként ért. - Jegyeztem meg közömbös hangon, miközben elkezdtem körbejárni a kamrát a falakat tapogatva. Nem volt világítás, se ablakok, mintha egy kőtömb belsejébe zártak volna minket, azonban nem volt sötét. A falakból halvány fény áradt, így tökéletesen ki tudtam venni mindent.

- Akkor a másik véglet? Hogy megbocsátasz a tékozló hercegnek? - Nem változtatott a hangja tónusán és úgy éreztem, hogy emberfeletti önuralomba kerül, hogy ne pofozzam fel.

- Nincs értelme veszekedni. Ha Hél igazat mondott akkor csak percek kérdése, hogy megtudj mindent rólam, s fordítva is. Nem ítéllek meg addig, amíg nem ismerlek. - Arcát figyeltem, tudni akartam, hogy hol vannak a határok. Ha játszani akar, akkor játsszunk. Nem vagyok túl gyakorlott, de gyorsan tanulok. - Amúgy is, én csak egy halandó vagyok. Az én megbocsátásom nem jelentene semmit olyasvalakinek aki itt lesz azután is, miután engem már rég férgek rágnak a föld mélyén.

Az arcán nem látszott semmi, de mintha elkomorodott volna. Ez a gondolat ösztönösen jött, s megdöbbentett. Most eszméltem rá, hogy milyen pontosan érzékelem az apró hangulatváltozásait. Lokiról nem lehetett elmondani, hogy egy nyitott könyv, de... Nem maradt időm tovább ezen töprengeni, mert köd kezdett beszivárogni a kamrába. Ösztönösen a falhoz lapultam, s csak bámultam a fehér, tejszerűen hömpölygő folyamot. Loki ott állt az egész közepén. Karjait kitárta, s a köd felemelte a föld fölé. Beszivárgott a fülein, a szemén és én nem tudtam mit csinálni, csak rettegve néztem. A kamra már nem is látszott, csak a köd, eltakart mindent, eltompította az érzékeimet. Képek kezdtek beszivárogni az elmémbe, s már azt sem tudtam, hogy hol vagyok, hogy ki vagyok.

Egy ágyon ültem, magzatpózba kucorodva, s mellettem egy nő ült, kezét a hátamra téve. Szomorú voltam, dühös és csalódott.

- Anya, már megint legyőztek... - Mondtam rekedten, könnyeket törölve le a szemem sarkából.

- Drágám, te nem vagy harcos. Neked varázsolnod kell.

- De a varázslat nem csalás?

- Az igazi háborúban a csalók maradnak életben csillagom. - Mondta halkan miközben a karjaiba zárt.

Váltott a kép. Más fiúkkal és Thorral játszottunk fogócskát a palota udvarán. Én voltam a fogó és korántsem voltam elég gyors ahhoz, hogy bárkit elkapjak. Kétségbeesetten kaptam utánuk, de csak nevetve és grimaszokat vágva rohantak előlem. Erősebbek voltak és idősebbek.

- Gyerünk Loki! - Thor tűnt ez egyetlennek aki őszintén biztatott, azonban nem tett semmit a barátai ellen. Nem vette észre, hogy mennyire undokok velem? Végül megelégeltem a dolgot és egy illúziót varázsoltam, amivel sikerült hozzám terelnem az egyiket és elégedetten markoltam meg a fiú ruháját, ahogy eloszlott mögötte a a varázslat.