Elveszve

4. fejezet

Az erők feltámadtak,
Az Alfok megvilágítói északra Niflheim felé üldözték az éjt.
Fel Argjöll rohant
Ulfrun fia,a hatalmas kürtfúvó,
mennyei magasságoké.

(Hrafnagaldr Óðins, részlet)

A sötétségben zuhantunk, a világ forgott körülöttem és én rettegve szorítottam a karját. Kezek kaptak utánam a sötétségben, sikítozni akartam, ahogy nyálkás bőrük a testemhez ért, de rettegtem, mert úgy éreztem, mintha hangommal felkelthetnék valami ismeretlen erőt, ami beszippant bennünket. Némán száguldottunk az ismeretlenbe és ez a csend volt a legrosszabb. Úgy vett körül minket mint a halotti leplek a temetéseinken. A zuhanás egyszerre véget ért, és a kemény földet  éreztem a talpam alatt. Látásom elhomályosodott az ütközés erejétől. Elengedtem Lokit és arrébb tántorogtam, a hányingeremet próbálva visszatartani. Mikor megbizonyosodtam, hogy az étel bennem marad, csak kezdett eljutni a tudatomig, hogy tényleg Niflheimben vagyok. A látomásomban lévő sötét, vaskapu előtt álltunk. Az eső ugyanúgy kopogott, csendesen, nagy, kövér cseppekben, vészjóslóan. Vasszag terjengett a levegőben, a meleg, bugyogó vér fémes szaga. Abbahagytam a terep felmérését és visszasiettem Lokihoz. Most láttam meg igazán, hogy mit tettek vele.  Akaratlanul is összeszorult az öklöm a sebek és a zúzódások láttán. De az egy dolog ami igazán elborzasztott, azok az apró pontok voltak a szája szélén. Látszott, hogy tovább is nyúltak valamikor, mintha üvölteni akart volna, amivel felhasította varrást. Újra késztetést éreztem, hogy kiadjam magamból az ebédem, a gondolatra, hogy valaki képes ilyet művelni. Ezt senki nem érdemli. Senki.

- Ne bámuld. - Vetette oda ridegen, miközben feltápászkodott. A ruháján nyoma sem volt az utazásnak, ugyanolyan elegánsan állt rajta mint azelőtt.

- Ki tette ezt veled?

- Ezt nem veled fogom megosztani halandó.

- Ha nem velem, akkor kivel?

Éreztem, hogy túl messzire mentem, mert elfordult tőlem és megzörgette a hatalmas kaput. Tudtam, hogy nem jó ötlet magamra haragítanom a Hazugságok Istenét, de tudni akartam, hogy mi történt. Mintha egy apró darab hiányzott volna egy rejtélyes kirakósból, amelyet már rég elfelejtettem. Nem tudtam pontosan szavakba önteni, az érzést. Nem volt több időm ezen töprengeni, hiszen a kapu hatalmas nyikorgás közben kitárult.  Hideg, nedves köd kúszott feléjük, az ajtószárnyak közül. Az eső kopogása többé nem hallatszott, a fehér lepel elnyomta a hangokat. Egy alak közeledett felénk, lassan bontakozott ki a félhomályból. Apró volt, szinte még gyermeknek tűnt, de elég régóta éltem, hogy tudjam, a Kilenc világban semmi sem az aminek látszik. Főleg, hogyha az ember a Hazugságok Istenével utazik. A lánynak vállig érő fekete haja volt és és csillogó, szürke szeme volt. Hosszú, pántos hófehér ruhát viselt és az arcán csintalan mosoly ült.

- Apám... - Biccentett Loki felé. Akaratlanul is hátrahőköltem a döbbenettől. Sok mindenre számítottam, csak pont erre nem. Soha nem is gondoltam rá, hogy gyereke lehetne, pedig az évszázadok során bizonyára voltak nők akiket szeretett, akiknél otthonra talált.

- Hél? - Száját vészjósló mosolyra húzta, amelyben nem volt semmi öröm. - Úgy emlékszem megtiltottam, hogy elhagyd Alfheimet. Vagy talán nem voltam elég világos?

Az utolsó mondatot enyhén elnyújtotta, amelyben volt valami fenyegető.

- Nos, Odin viszont úgy döntött, hogy itt több haszna van a tehetségemnek. Tunridával végzett.- Válaszolta komor mosollyal a kislány. - Úgyhogy most én uralkodok itt.

Loki arcán nem látszott érzelem, de mintha dühöt láttam volna átsuhanni a tekintetén.

- Az alku még mindig áll?

- Az a helyzet, hogy nem. - Mosolyodott el Hél. - Nem fogom megtenni amit akarsz. De mivel, jó gyerek vagyok, elengedlek. De csakis akkor ha együtt kiálljátok a próbákat vele. Hidd el,  később megbánnád ha nem tennéd.

- Ne merészeld... - A tekintetében félelem csillant, először találkozásunk óta. Ami képes megijeszteni egy istent, az mit tenne velem?

- Neked teszek szívességet, akár hiszed, akár nem.

- Mik ezek a próbák? - Most először szólaltam meg a beszélgetés alatt és már úgy éreztem, hogy jobb lett volna csöndben maradni.

- Az elmédet térképezik fel, szembeállítanak a legnagyobb félelmeiddel, megtagadják tőled a leghőbb vágyaidat és kirándulásra kényszerítenek a múltadban. - Válaszolta a lány. - De ezzel még mindig jobban jártál. A másik út amitől megmentettelek, a rituális meggyilkolásoddal végződött volna.

- Hogy mi? - Hőköltem hátra Lokira nézve. Makacsul állta a tekintetemet, arca kifejezéstelen volt. Színtiszta düh forrt az ereimben a gondolatra, hogy ha nem avatkozik közbe Hél, már egy élettelen hulla lennék amit férgek zabálnak. Mostantól óvatosabbnak kell lennem. Le kell győznöm a saját játékában, amelyet eónok óta űz, hogy életben maradhassak.

- Mindegy, a gondjaitokat, majd lerendezitek a Próba kamrájában. - Csivitelte lelkesen a kislány. Majd csettintett egyet és a föld eltűnt a lábunk alól.