Zsongó fejjel csoszogtam vissza Emilihez. A kislány gyermekien türelmetlen természetéből adódóan fel-alá járkálva bosszankodott, és azonnal nekem támadt, amikor benyitottam a szobájába.
– Hol voltál ilyen sokáig?!
A válaszra nem tartott igényt, a mesekönyveket durván kikapta a kezemből, és az ágyához sietett, felhuppanva rá a babái mellé heveredett. Angyali porcelánbaba arccal, csillogó, almazöld szemekkel fordult felém arra várva, hogy én is letelepedjek mellé. Leültem az ágy szélére, a túloldalon kis vámpír feltolta magát, és az általam hozott könyvek között válogatott. Hosszas töprengés után a kezembe nyomott egy piros borítójú kötetet, arra utasítva, hogy olvassak a babáinak.
Többszöri torokköszörülés után is rekedt hangon kezdtem bele a felolvasásba. Reméltem, hogy Emili hamar ráun majd. Világéletemben utáltam az olvasást, sohasem gyakoroltam komolyabban, szörnyen ment. Lassan, majdhogynem szótagolva, gyakran félreolvasva makogtam arra várva, hogy a kis szörnyeteg megelégelje, félbeszakítson és más játékot találjon ki, vagy mindjárt a véremet követelje, azután utamra engedjen.
Emili azonban csendben mosolyogva figyelte, ahogy küszködtem a szöveggel, látszólag élvezte a műveletlenségemet. A szám hamar kiszáradt, de féltem vizet kérni, és még inkább féltem abbahagyni a felolvasást. Olyannyira rákoncentráltam a leírt szavakra, és az egyre csikorgóbb hangomra, hogy pár órára még a Nikko úrfival, Abraham bácsival és a szökésemmel kapcsolatos gondolataimról is megfeledkeztem. Idővel mondatonként körbeforgattam a száraz nyelvemet a számban, hogy valamelyest megnedvesítsem, hátha könnyebben forog tőle, de reménytelen próbálkozásnak bizonyult.
Amikor már igazán nagyon szenvedtem, és csak nyekeregtem, Emili végre megkönyörült rajtam, csilingelően felkacagott, és a nevetéstől fuldokolva megengedte, hogy abbahagyjam az olvasást.
Megkönnyebbülve fújtam ki magam, soha nem gondoltam volna, hogy pusztán olvasással is meg lehet kínozni valakit.
Ezután jött az önkéntes véradás. A felém nyújtott kés láttán már a szemem se rebbent, hozzászoktam. Haboztam érintettem a csuklómhoz a pengét, szomorúan nézegettem a bőrömön sorakozó, korábbi vágások után maradt hegeket és egyéb harapásnyomokat. Jó lenne, ha minél előbb elszökhetnék innen, de erre minimum egy hetet várnom kellett, feltételezéseim szerint ugyanis nagyjából akkorra gyengül majd meg az átléphetetlen határvonalat biztosító főzet ereje. Csak meg kell akadályoznom Nyanyát abban, hogy megújítsa.
Összeszorított fogakkal tűrve a fájdalmat, remélhetőleg utoljára megvágtam a csuklómat, hogy a véremet egy kis, fehér csészébe csorgassam Emili számára. Ma este nem sikerült rávennem Nikko úrfit arra, hogy a magáénak követeljen, de már tudtam, hogy korábban csupán kérnem kellett volna a segítségét. Talán még most sem késő. Ma nem volt alkalmam ezt bepótolni, az úrfi rám csapta a könyvtár ajtaját, mialőtt megszólalhattam volna, de legközelebb nem fogok habozni. Az övé leszek, hogy az elkövetkezendő egy hetet biztosan túléljem.
Miután Emili elszaladt vacsorázni, a konyhába indultam, hogy én is egyek valamit, rendesen ellássam a csuklómon ejtett sebet, és elfogyasszam az engem életben tartó főzetet. Soha nem vesztettem még annyi vért, mint amióta itt vagyok.
Nyanya ki-be rohangált, tálalta a családnak a vacsorát. Morogva röpködött, mint valami kiutat kereső denevér, ráncos kezeiben mindig más edényt láttam, és mindben valami ínycsiklandó finomság illatozott.
Én a konyhaasztalnál ültem, csendesen, lassan eszegettem a vacsorámat. Üveges tekintettel bámultam magam elé, néha emiatt a villát a szám mellé tettem. Miután mindent megettem, rosszkedvűen szemeztem az elém tett, gőzölgő gyógyitallal, előre forgott a gyomrom az ízétől. Eltöprengtem, vajon akkor járok jobban, ha egyből felhajtom, és túlesek rajta, vagy apránként kortyolom el, hogy kevésbé legyen intenzív az íze? Az utóbbi mellett döntöttem, és fintorogva szopogattam a bögrém tartalmát. Részben azért választottam ezt a megoldást, mert így hivatkozhatok erre, ha Nyanya esetleg ki akar küldeni a konyhából. Itt akartam maradni, úgy gondoltam, jobb, ha ezen a helyen várom ki a hajnalt.
